Vetés és Aratás, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 2. szám
Vigasztalást nyertünk a szenvedés közepette Egy alpesi mentőgyakorlat alkalmával Himmelhorn hegyén lezuhant és meghalt a 21 éves Martin Krebs, a 19 éves Walter Krebs és a 18 éves Richard Krebs. 1956. szeptember 2-án, vasárnap reggel Martin, Walter és Richard, a sokgyermekes Krebs család három 20 év körüli fia mindennapi szokásuk szerint a Bibliát olvasták. A Jelenések könyve 7. részéből az a szakasz volt soron, amely szerint Isten királyi széke előtt ott áll a nagy sereg minden népből, nemzetségből és nyelvből, fehér ruhákban és pálmaágakkal a kezükben. Ezek megmosták ruháikat a Bárány vérében. Ki sejtette akkor, hogy ez lesz utolsó reggeli áhítatuk? Kari Baur-ral, a hedelfingeni festőművésszel és evangélistával, ezzel a tapasztalt alpinistával és egy szomszéd fiatalemberrel akarták aznap megmászni a Himmelhorn csúcsát. Nem annyira hegymászó ügyességüket akarták ezzel bizonyítani, hanem gyakorlatnak szánták az alpesi mentőszolgálatukhoz. Ezért ők hárman a Rädler gerincen át vezető fárasztó és veszélyes utat választották, míg a másik kettő a szokásos turistaösvényen indult el. Déltájban akart a két csoport a Himmelhorn tetején találkozni. Amikor Baur festőművész kísérőjével együtt elérte a 2000 m magas csúcsot, a három fiú még nem érkezett meg. Órákon át vártak, de azok hárman csak nem mutatkoztak. Fél hét felé visszatértek a pihenőotthonba — ott sem voltak. A Krebs fiúk édesapja akkor éppen olyan igehelyeket keresett, amelyek a keresztyén életöröm különböző fokairól szólnak. 120 fiatalember előtt szándékozott megtartani ezt a bibliatanulmányt az otthonában. És most hite próbára tétetett. A riasztott hegyi mentőszolgálattal együtt elment éjszaka a Himmelhornhoz. A sziklafalakat rakétákkal világították meg, és kiáltoztak az eltűntek után. De a három fiúnak nyoma sem volt. Éjfél felé abba kellett hagyni a keresést, mert a köd teljesen elvette a látást. Kora reggel a hegyi mentőszolgálat egy nagyobb osztagával újra útnak indult. A bizonytalan várakozás órái kínosan teltek a szülők számára. Nyolc óra tájban a mentőszolgálat tagjai két piros rakétát lőttek ki a Himmelhorn sziklafala alatt. Az édesapa tudta, mit jelent: két halott. Fél órával később újabb rakétát lőttek fel. Mivel ez zöldnek látszott, a szülőkben feltámadt a remény, hogy az egyik fiú még él. Ez a rakéta azonban valójában fehér volt annak jeléül, hogy egy még hiányzik. Amikor a holttesteket felhozták a hasadékból, megtalálták a harmadikat is: a fivére alatt feküdt. Mintegy háromszáz méter mélységbe zuhantak a testvérek. A szerencsétlenség lefolyásáról csak feltevések vannak. Valószínű, hogy a három gyakorlott hegymászó testvér közül az egyik megcsúszott egy sziklán, vagy kioldódott a lába alatt egy fűcsomó vagy kődarab. Utolsó fényképfelvételeik szerint már túljutottak a veszélyes zónán, és ezért talán nem biztosították magukat úgy, ahogyan az a sziklafalon szükséges lett volna. Mivel a mászókötél egymáshoz kapcsolta őket, mindhárman a mélybe zuhantak, és ott feküdtek összezúzva egy fenyőfa közelében. Megkérdeztem a három szerencsétlenül járt fiú apját: „Ugye, egy világ omlott össze önben, amikor a jelzőrakéták által megtudta, hogy fiai halottak?“ FELELET: „Nem, — de nem volt egyszerű végignézni, ahogy a mentőszolgálat lehozta halott fiaimat a hegyről. Szívem Istenhez kiáltott: Atyám, nem értelek meg, de bízom Benned!“ Abban a pillanatban még nem értettem, mi jóra vezethet ez. Akkor egy Ige hatolt gondolataim közé, és azóta sem tudok tőle szabadulni: „Mert tudom az én gondolataimat, amelyeket én felőletek gondolok, azt mondja az Úr; békes— 26 —
