Vetés és Aratás, 1976 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 5. szám

Növekedjetek az ismeretben!

Az ember mint személyiség

Az Isten, a világ és az ember a minden létezőnek háromszoros alapvető tartalma. Értelmünk feladata az, hogy azokat megismerjük. Ezért minden embernek háromszoros tudata van: Isten-tudata, világ-tudata és én-tudata, és ennek megfelelően adta Isten neki azokat a szerveket, amelyek ebben a hármas egységű tudattartalomban eligazítják.

A világot az ember érzékei útján ismeri meg, melyeknek hordozója az anyagi test. Testi mivoltunk útján jutunk el a világ- vagy érzéki-tudatig.

Énünket a lélek által ismerjük. Mert az ember sokkal több, mint a természetnek egy csupán érzékelő tagja. Teljes én, és külön személyiség. Ezt azonban belső élete mutatja meg neki, és így jut el a lélek által az önvagy én-tudathoz.

Végül pedig, hogy a Teremtőhöz emelkedjék, Isten a szellemet adta neki, általa jut az ember Isten-tudathoz.

Az ember tehát háromság az egységben, és láthatatlan belső élete két jól elkülönítendő lényegből áll. Isten Igéje képes arra, hogy elhatoljon a lélek és a szellem szétvágásához (szétválasztásához) (Zsid 4, 12).

Az apostol pedig így tesz bizonyságot: „Maga pedig a békesség Istene szenteljen meg titeket teljesen; és mind szellemetek, mind lelketek, mind testetek teljes épségben őriztessék meg feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére" (1 Tessz 5, 23: vő. Lk 1, 46)

A szellem személyiségünknek azon része, amely mint magasabbrendű tudat, az isteni és az érzékfeletti világra irányul, míg a „lélek“ bensőnk alacsonyabb rendű része, mely a földi és a teremtményi világgal tartja a kapcsolatot. (Ezt különösképpen a „lelki", „szellemi“ jelzők használatában ismerjük fel. A „pszichikailag" (lelkileg) szó hatszor fordul elő az ÚSz-ben, mindig a „szellemi“ alacsonyabb rendű ellenpárjaként: 1 Kor. 15, 44 (kétszer) 46; 1 Kor 2, 14; Júd 19; Jak 3, 15.) A lélek legfeljebb az én-tudatig képes elhatolni — oda is csak a szellem segítségével —, a szellem azonban eljut az Isten-tudatig. A lélek összekötő a szellem és a test között. Csak az ő közvetítésével képes a szellem a testre hatni. A lélek tehát, mintegy „teste“ a szellemnek, mint ahogy a test teste a léleknek. A testnek azonban a Szentírás szerint: a Szent Szellem templomává (1 Kor 6, 19), az igaz istentiszteleten bemutatott áldozattá (Róm 12, 1), az igazságosság fegyverévé (Róm 6, 13), Isten dicsőítésére való eszközzé (1 Kor 6, 20), a megdicsőült szellemi test elvetett magjává (1 Kor 15, 43—47) kell lennie.

(Meg nem váltott állapotában az ellenség támadási felülete (1 Móz 3, 6; Mt 5, 28—30), a bűn teste (Róm 6, 6), nyomorúságos test (Fii 3, 21), széteső földi sátorház (2 Kor 5, 1—4), a sátáni testiség magja (Dán 12, 2 b; Jn 5, 29).

Az emberi személyiség eme hármasságát példázza a mózesi szövetség sátora (szentsátor).

„Ugyanígy van felépítve a keresztyén ember is. Szelleme a szentek szentje, Isten lakóhelye, amely fény nélkül, vakon hisz: mert hiszi, amit nem lát, amit nem érez, amit felfogni is képtelen. Lelke a szentély; itt hét gyertya ég: itt lakik az értelem, a megkülönböztető képesség, a testi, látható dolgok tudására és megismerésére való alkalmasság. Teste a pitvar, előcsarnok: ez mindenki számára nyitva van, hogy látható legyen, amit cselekszik és hogyan él." (Luther a Magnificathoz, Lk 1, 46-hoz írt magyarázatában.) így az ember lényében egymásnak megfelel a

világtudat, éntudat, Istentudat

test, lélek, szellem,

pitvar, szentély, szentek szentje.

A szentek szentjéből, a szellemből kormányozza Isten a lelket és a testet. Ebben nyugszik, a szövetség ládájához hasonlatosan, mintegy a lelkiismeret őrizetében a változhatatlan isteni törvény. Ez a Magasságos tulajdonképpeni megnyilatkozási helye bennünk, mint ahogy a szent sátoron belül is Isten a kerubok fölött lakozott. És ahogy annak idején Isten dicsőségének felhője, a sekinah lebegett a kegyelem trónusa felett, úgy jelenti az isteni Szellem bennünk lakozása számunkra is a béke és öröm tudatát (Róm 8, 16), mert az Isten trónusa mibennünk nem ítélő bírói szék, hanem a kegyelem trónusa, és uralkodásának királyi pálcája az üdvösség. így vándorolhatunk mi is a világi pusztaságon át, miként egykor a szent sátor a pusztában, míg egyszer elérkezünk célunkhoz, az örökkévalóságba, a mennyei Kánaánba (vö. 2 Kor 5, 1—4).

Mivel az embernek ilyen rendeltetése van, azt is megértjük, miért éppen az ember te— 6 —