Vetés és Aratás, 1976 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 5. szám
Beszélni kell még ma a halottakkal Beszélni kell még ma a halottakkal, főként annak, ki meghalni sem ér rá. Nekem elmondták: hiába futottak, alapvető tévedés volt az élet s éppen ezért már jóvátehetetlen; sokat elértek — semmire sem mentek, s a semmi súlya elviselhetetlen, mert odaát csak egy marad az érték: mit kezdtek itt az ingyen kegyelemmel, melyért nem futni kellett volna balgán, hanem megállni s elfogadni csendben. Beszélni kell még ma a halottakkal, csendesedjetek el a temetőkben! F. L. Egy sírfelirat Meiringen svájci városka temetőjében még ma is olvasható a sírfelirat: Anna von Bergen-Wyss, 1852—1942 „Szabadításodra várok, Uram“ 1 Móz 49, 18. S alatta egy márványtábla, mely szerint 1893 nyarán 19 napon belül hat testvér halt meg. A legidősebb 12 éves, a legfiatalabb egy éves volt. Az anya, Anna von Bergen Jézus eme szavait vésette a sírkőre: „Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Isten országa“ (Mk 10, 14). Pötzsch A. lelkész és költő hosszú versben örökítette meg a család történetét, miután a helybeli lelkésztől megtudta a részleteket. A vers kifejezi ennek a nőnek mély hitét, lelkületét. Mint a falu tanítójának felesége, éveken át segített férjének az iskolásgyermekek nevelésénél, sokak számára lehetett áldás, megszentelt, csendes életével Istennek hűséges szolgálója volt. Mikor évtizedek múlva a meiringeni temető rendezés alá került, a hat testvér és az anya sírkövét érintetlenül a helyén hagyták. Hat gyermeknek adott életet. Hat sötét sírba nézhetett. De élt tovább; könnyes szemmel feltekintve, zokszó nélkül elviselve. Intő jelek Egy régi mese szerint a halál egy napon szerződést kötött egy emberrel, hogy utolsó órája előtt figyelmezteti őt, hogy legyen ideje felkészülni rá. Évek teltek el. Hirtelen megjelent a halál és felszólította az embert, hogy kövesse őt. „De hiszen nem figyelmeztettél engem!" — kiáltott kétségbeesetten a haldokló. „Nem figyelmeztettelek? — szólt a kérlelhetetlen követ, — mindennap figyelmeztettelek! Nem váltak szemeid lassan zavarossá? Nem őszült meg a hajad? Nem hagyott el az erőd? Ezenkívül hányszor hoztam utadba a halottas menetet. Naponta rámutattam az újságban a halálesetek egész sorára s felhívtam figyelmedet, hogy gyakran elköltöztek olyan emberek is, akik még életük virágzásában voltak. És most azt mondod, hogy nem figyelmeztettelek téged? Nos, akár készen vagy, akár nem, jer és kövess engem.“ A legjobb helyen Egy ember a kisfiával egy távolabbi falucskába ment. Útközben egy rozoga hídhoz érkeztek, amely zúgó patak felett vezetett át. A kisfiút nyugtalanság fogta el: „Mit gondolsz édesapa, átjutunk baj nélkül a túlsó partra?“ „Kisfiam, majd fogom a kezedet“ — válaszolt az apa. A gyermek apja kezébe tette kezét, de még így is remegve lépdelt apja mellett a hídon. Végül elérkeztek céljukhoz. Amikor hazafelé mentek, már sötétedett. Útközben megszólalt a kisfiú: „Édesapám, mi lesz a pataknál? Hogy megyünk át a rossz hídon? Úgy félek!“ A nagy, erős ember lehajolt, karjára ültette kisfiát és ezt mondta: „Most majd viszlek, nem kell félned!“ Amíg az apa drága terhével a híd felé gyalogolt, a kisfiú mély álomba merült. Csak másnap ébredt fel, otthon, az ágyában. Nem is tudta, hogy mikor mentek át a hídon, a tajtékzó víz felett, minden baj nélkül. Ez a kis történet jól mintázza a hivő ember halálát. E. B. — 5 —
