Vetés és Aratás, 1976 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 1. szám
A mi Urunk Jézus Krisztus búcsúbeszédei 5. „Ha majd elmegyek és helyet készítek nektek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek“ (Jn 14,3). Az utolsó alkalommal még azt mondtuk, hogy az Úr Jézusnak teljes hatalma van az Atya háza fölött és hogy a lakóhelyek fölött ö rendelkezik. Jézus teljesen egy volt az Atyával. Az Atya teljesen egyenjogú helyet biztosított neki mellette mindenben. Ezért tudta az Úr az első versben szinte egy lélegzetvétel alatt felszólítani őket: „Higgyetek Istenben és higgyetek énbennem!“. És a zsidók nagy megbotránkozására világosan megmondta: „Én és az Atya Ggy vagyunk“. Tehát nemcsak az Atya, hanem a Fiú is kiterjeszti ezt az Istenen belüli életkort, amelybe eddig senkinek sem volt bemenetele. Ő, aki mint egyedül följogosított Fiú, magának semmit sem kíván, bevezeti a tanítványokat Isten legbensőbb szférájába, mégpedig mindazokat, akiket Isten neki adott. Ugyanazzal a szeretettel veszi körül őket, amellyel az Atya szerette Őt. Míg először megengedő módban beszélt, most egész határozottan kijelenti: „Elmegyek és helyet készítek néktek!“ Az Atya házában azonban csak az isteni találhatott befogadásra, csak azok, akik éppen olyan isteniek voltak, mint a Fiú. Semmi, ami Istennek és az isteninek tökéletesen meg nem felel, sohasem juthat be ebbe a belső életkörbe. De van itt valami különös: nem azokat szemelte ki és rendelte el Isten, hogy az atyai házban a valóságos és kinyilatkoztatott Isten közvetlen jelenlétében otthonra találjanak, akik vágytak arra, hogy istenivé legyenek, hanem azokat, akiknek soha eszük ágában sem volt ez az isteni terület. De az Ö Fia megváltói munkája alapján nemcsak bűnbocsánatot ajándékozott nekik, hanem isteni életet és isteni természetet is. Ilymódon belevalókká és alkalmasokká tette őket az atyai ház számára. A képesség, hogy valaki az atyai házban otthonos legyen és az Atya és a Fiú belső isteni körében közvetlen közelükben éljen, feltételezi, hogy az erre elhívottak mind az Atyát, mind a Fiút teljesen megismerjék. Ez volt az Úr Jézus szeme előtt, amikor a 20. versben ezt mondja: „Azon a napon megtudjátok majd, hogy én az én Atyámban vagyok, és ti énbennem és én tibennetek." Teljesen megismerni azt jelenti: teljesen eggyé válni (közösségbe kerülni) vele. Ha tehát az atyai házba való fölvételnek ez a pillanata elérkezik, az Atyával s a Fiúval annyira egyek leszünk, mint ahogy az Atya a Fiúval és megfordítva, amint a Fiú az Atyával egy. Ez az eggyé létei az Atyával és a Fiúval isteni lényüknek ugyanazt a kicserélődését jelenti, mint amilyen az Atya és a Fiú között mindenkor végbe megy. Ebből pedig az isteni dicsőség kiragyogásának olyan teljessége lesz, hogy az egész világmindenség számára az isteni dicsőség világító példája leszünk, amiért az Atya és a Fiú dicsőítést nyer. Mint Isten fiairól az egész világmindenség tudomást vesz rólunk. Erre a pillanatra vár Róma 8, 19 szerint a teremtett világ sóvárgó várakozással. „Ha majd elmegyek." Jézus elmenetele az atyai házba való menetel volt; a belső isteni körbe, valamint elmenetel az Atyához. De ez nemcsak egyszerű visszatérés volt az atyai házba a teljesített feladat után. Az atyai házba menetelekor a Fiú mindazokat magával vitte, akiket az Atya neki adott. Velük együtt mutatkozott be az Atya előtt. Ha elfogadta Öt az Atya, ők is elfogadást nyertek. Az Atyához való odamenetele az Ő Atya által való elfogadása volt, és ebben az elfogadásban benne voltak az övéi mind. Ez biztosította mindnyájuk számára az atyai házat. Az Atyának meg kellett volna a saját Fiát tagadni, ha az atyai házra, a bensőséges élet körében való részvételre való joguk kérdésessé vált volna. De ez szóba sem jöhet, hiszen a Fiú világosan bizonyságot tett: „Maga az Atya szeret titeket“ (Jn 16, 27). Valóban, ez a szeretet olyan igaz, mint amilyen valóságos az Atya, és semmi kétség nem — 12 —
