Vetés és Aratás, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 4. szám
„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek!“ (Jn и, i) Mielőtt az egyes versek tárgyalásába bocsátkoznánk, szeretnék még valamit a kérdéshez hozzáfűzni, hogy miért késlekedett Isten a búcsúbeszédek megfogalmazásával és írásba foglalásával oly sok évtizeden át, és gyülekezeteinek miért csak a keresztyén időszámítás első évszázadaiban adta tudtukra. Erre vonatkozólag már előzőleg néhány utalást tettünk. Fontos, hogy az egész kérdést világosan szemügyre vegyük. Jóllehet nemcsak az írásba foglalás ideje tartozik tárgyunkhoz, hanem az az idő is, amikor az Úr Jézus ezeket a beszédeket elmondta. Ezért pár gondolatot megismétlőnk, néhányat meg hozzáfűzünk még. Egyik oldalról már láttuk, hogy az Úr Jézus búcsúbeszédeit — emberileg szólva — egy kedvezőtlennek gondolható időpontban tartotta. A tanítványok egyáltalán nem voltak felfogóképes állapotban. Szívük túlságosan meg volt nehezedve és annyira el voltak saját bajukkal foglalva, hogy Uruk és Mesterük által kimondott gondolatok mélységét nem bírták magukévá tenni. Ezek az isteni üdvösség dicsőségéről szóló szavak voltak: az isteni kegyelem gazdagsága mélységeinek és az örök isteni szeretetnek hordozói. Olyan kifejezések voltak, amelyek mérlegre tették az istenség belső világát és a tanítványoknak az Atya és a Fiú istenségében való részvételére vonatkoztak. Igék voltak, amelyek a tanítványokat az Atya és Fiú isteni viszonyába, a szemük elé tárt isteni életbe helyezték bele s amelyek kinyilatkoztatták, amit Isten előttük leleplezett, és bepillantást nyújtottak a jövendő örökkévalóságba. Végül is az Isten belső életköreire vonatkozó szavak voltak, amelyek a tanítványok mindennapi életét akarták szabályozni és irányítani a világban. E mély és egyszersmind magas szárnyalású beszédnek az időpontját Isten a legmagasabb őrhelyről határozta meg. Hogy a tanítványok nem voltak képesek ilyen beszéd megértésére, nem volt az Atya számára mérvadó. Nem volt azért, mert hiszen arról volt szó, hogy Fia által közölje azt az időpontot, amikor az Isten nagy ellenfele az utolsó és döntő lépésre készült. Amikor az ördög azt gondolta, hogy végső győzelme már biztos, Isten a Fia által a legmagasztosabb isteni gondolatait közölte és ezáltal a leghangosabb diadalkiáltványt tette közhírré. Egy olyan győzelmi kiáltványt, amelynek hatóereje az idők kezdetétől annak végéig, sőt azon túl is kihat. És ennek ellenére Isten a tanítványok meg nem értését sem hagyta figyelmen kívül. Mesterük elmondhatta nekik: „A Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondtam nektek" (Jn 14, 26). Nem úgy, hogy ezáltal a búcsúbeszédek mindjárt a létrejött gyülekezetek közkincsévé váltak volna. Ez nem történt meg! De a tanítványok az idők folyamán a Szentlélek által olyasmire jöttek rá, amit a maguk és a szolgálatuk számára hasznosíthattak. Ez a dolognak csak az egyik oldala. A másik oldalon találjuk a kérdést, hogy miért várt Isten évtizedekig, míg a búcsúbeszédek írásba foglalására felhatalmazást adott. Miért kellett sok gyülekezetnek Palesztinában és a görög kultúrtermeteken évtizedekig várni, míg számukra a búcsúbeszédek teljes terjedelmükben és összefüggésükben ismeretessé váltak? Úgy tűnik, hogy ezáltal Isten gyermekei és sok keresztyén gyülekezet időszámításunk első évszázadaiban sok különös áldástól voltak megfosztva. De az idők Atyja itt is a legfelsőbb őrhelyről intézkedett. Hiszen az első évszázadban is abban a kézben volt, amely az áldáspoharat az övéi számára úgy megtöltötte, hogy semmiben sem volt hiányuk és semmiben sem rövidültek meg. 13 — A mi Urunk, Jézus Krisztus búcsúbeszédei и.
