Vetés és Aratás, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 4. szám
Isten János evangéliumát és ezzel a mi Urunk Jézus Krisztus búcsúbeszédeit olyan időben jelentette meg, amikor a gnózis bölcseleti tanai a gyülekezetben visszautasításra vártak. A gnózis az Isten Fia testtélételének, feltámadásának és a Bibliának más tanait egy okoskodó hitregével akarta helyettesíteni. A hitben elrejtett titkokat bölcseleti okoskodásokkal akarták megismerni és az embert megváltásra vinni. A magas — magától az embertől kifejlesztett — istenismeret kellett volna végül is, hogy Istenhez vezessen. De ezzel a hitet és minden istenit, amit Isten az Ő Fiában kijelenteni jónak látott, szétromboltak. Éppen János evangéliuma és leveleinek megjelenése hárította el az ellenség támadását. De akkor úgy tetszett Istennek is, hogy Urunk búcsúbeszédeit csak akkor adja gyülekezeteinek, amikor már a Krisztus gyülekezetére és az ezzel kapcsolatos isteni kegyelem dicsőségére vonatkozó kinyilatkoztatás teljes egészében ismeretessé vált, és Pál apostol levele által — a fogságából írt Efézusi és Kolossei levelek által — hozzánk jutott. Úgy gondoljuk, hogy Urunk búcsúbeszédeinek mélyebb értelme e későbbi isteni kinyilatkoztatások nélkül nem lett volna megérthető. Most vegyük szemügyre János 14. fejezetének első versét. így hangzik: „Ne nyugtalankodjék a ti szivetek!“ Nyugtalanság és zűrzavar marcangolta a tanítványok szívét. Éppen ezt akarja az ördög. Ö a diabolos, „szanaszétdobáló“, ahogyan őt az eredeti szöveg jelöli. Két oldalról végzi munkáját: belülről és kívülről. Szakmájának mestere ő. Kívülről úgy működik, a körülményeket úgy tudja mozgósítani, hogy azok félelmet idéznek elő, aggodalmat keltenek és reszketést okoznak. Ami fekete, még sötétebbé válik, ami kegyetlen, még kegyetlenebb lesz, ami fenyegető, még ijesztőbb arcot ölt. Egyszóval, érti, hogyan kell a körülményekből egy zsákmányra éhes szörnyeteget csinálni, aki tátott szájjal készen áll, hogy felfaljon. Nagyszerűen ért hozzá, hogyan lehet a kimenekvés lehetőségének minden ösvényét olyan gyökeresen eltüntetni, hogy könnyen meggyőzhessen arról: egyáltalán nincs kiút a menekülésre. Belülről pedig mindent elkövet, hogy az embert hatalmába kerítse. Az illető belsejét szakadatlan munkába veszi. Tekintetét és gondolatait bajt csináló helyzetek aprólékos körülményeire irányítja, így kényszerképzeteket idéz elő. Az ember képtelen az ilyen képzetektől szabadulni többé. Belső erői elgyöngülnek, a végén egyáltalán nem tud a valóságnak megfelelő módon gondolkodni, vagy képtelen, hogy helyzete megváltoztatására bármi kísérletet tegyen. Elernyedten és akarat nélkül úgy érzi magát az ember mint valami tégelyben, ahol őt az ördög folyton dobja-veti, míg minden, ami használható és érték benne, felmorzsolódik. Belsejében megrendül és minden ellenállást felad. Éppen ez volt a helyzet abban az órában. Az ördög minden pokoli hatalmával támadásba lendült. A harc Mesterük ellen, de nem kevésbé a tanítványok ellen is irányult. Éles tekintettel és csalhatatlan ösztönnel látta az ördög már bennük Uruk jövendő szolgáit és tanúbizonyságtevőit. Ezért belevitte őket az ég és pokol, fény és sötétség, halál és élet között meginduló nagy, döntő csatába. A tanítványoknak most mondja az Úr: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek!“ Ha ezt valamelyik tanítvány a tanítványtársának mondta volna, üres szólamként hangzott volna el, amely a megrémült tanítványokat sem megvigasztalni, sem helyzetük megváltoztatására nem lett volna képes. De ezek a szavak Mesterük szavai voltak. Annak az ajkáról hangzottak, aki azt mondta, hogy az égből jött; hogy Ö a feltámadás és az élet, sőt az Isten Fia. És minden megrendülésük ellenére is hitték ezt a tanítványok. Nemcsak egyszerű nyugtató szólam volt Mesterük szava. Erő volt benne, amely a tanítványoknak segítséget, megoldást adott ebben a helyzetben. Isten ereje volt, amely szívükben hatalmasan kibontakozott és sokkal erősebbnek bizonyult, mint a pokol minden hatalma, amellyel az ördög támadott. — 14 —
