Vetés és Aratás, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 4. szám
Elhivatáshoz illően Efézus 4, 1—3 A meg nem tért, a még újjá nem született keresztyéneknek, akiknek a hitéletük csak annyiból áll, hogy keresztlevelük és keresztszülőjük van, vasárnaponként templomba járnak, úrvacsorához is járulnak, fogalmuk sincs arról, hogy mi teszi az embert keresztyénné. Ebben a béna keresztyén életben élnek és azt gondolják, hogy ez elég, Isten sem kívánhat tőlük többet. Mentségük, hogy ehhez nagyban hozzájárul az a tény, hogy a komoly keresztyén élet mibenlétéről még az illetékesektől sem kapnak kellő felvilágosítást, éspedig azért, mert sokszor azok maguk sem elhívottak. így, amint az Úr Jézus is mondja, vak vezetők. Ha pedig vak vezeti a vakot, mindketten a verembe esnek (Mt 15, 14). Végzetes, sötét helyzet ez. Ezért, ha az Úr kegyelme erőt adott, hogy felserkenjünk és feltámadjunk a bűn halálából és felragyogott nekünk a Krisztus, ez az elhívás kötelez. Isten gyermekeihez illően kell járni, mely nemcsak az emberi törvény és illemszabályok megtartásában áll. Az Úr elhívott gyermekeinek „illemszabályaiban“ sok minden van, ami ellenkezik a világ nézetével. E szabály szerint teljes alázatossággal és szelídséggel kell élni. Az Úr Jézus parancsa a mindenki iránt való szeretet, még rosszakaróink iránt is. Ő maga járt előttünk e téren, amikor még kínzóiért is imádkozott. Nem mondhatjuk: Igen, ez az Úr Jézus volt, az Isten Fia, de mi földi emberek vagyunk. — Ez igaz. De gondoljunk csak István vértanúra, akinek utolsó szavai ezek voltak: „Uram, ne tulajdonítsd nekik e bűnt!" Ezt csak az elhívottak érthetik meg, fogadhatják természetesnek és gyakorolhatják. És ha elhívottak vagyunk, akkor hozzánk nem a vita, nem az önigazság, a védekezés illik, hanem az alázatosság, szelídség és türelem. Még pedig a teljességgel. „Teljes öröm van tenálad" (Zsolt 16) Az Úr Jézus elhívottainak a teljes elhívásra teljesen átadott engedelmességgel kell élni és szolgálni. Az nem a teljes alázatosság és szelídség, ha külsőleg ugyan akarunk mutatni valamit, de a szívben hiányzik a teljes átadás, és nem örvendezik a reménységben és nem tűrő a háborúságban (Róma 12, 12). Az igaz testvéri kapcsolat mértéke az alázatosság, szelídség, hosszútűrés, és szeretni egymást, alázatosan egymást különbnek tartva. A hivő életben felmerülő nehézségek között azzal a kifogyhatatlan szeretettel szolgálni, amelyet az Úr kegyelme olt az Ő elhívottainak szivébe, hogy így nyilvánvaló legyen: rajtunk nem lett hiábavalóvá Isten kegyelme. „Igyekezzetek megtartani a Lélek egységét." Nagyon fontos megérteni azt, hogy „igyekezzetek". Mikor kell igyekezni megtartani valamit? Ha vigyáznunk kell arra, hogy el ne veszítsük. A nehézségek és támadások a legkülönbözőbb oldalról jönnek, hogy éket verjenek Isten gyermekei közé. Erre figyelmeztet Péter apostol is (1 Pét 3, 8). Az óember nehéz, szinte lehetetlen követelménynek tartja, hogy egy ilyen eszményi lelki gazdagsággal éljen és szolgáljon abban a közösségben, ahová őt az Úr állította. Pedig a Lélek egysége az, ami valóban összetarthat egy testvéri közösséget. Annak a Léleknek az egysége, mely int, fedd, buzdít, tanít, erősít, mikor mit a szükséghez képest, nem csupán összejövetelekből, ünnepélyekből, énekkari szereplésekből áll (ahol nem csekély mértékben helyet kaphat a hiúság, féltékenység, irigység, versengés), hanem egymás terhének hordozásából. Amikor az alázatosság, a szeretet, a türelem azt parancsolja, hogy hordozzuk el a másik — talán nekünk kellemetlen — természetét, annál is inkább, mert minden bizonnyal minket is így kell másoknak elhordozni. Itt mutatkozik meg a Lélek egysége, amikor az „én" teljesen eltűnik, meghalt és mindenben csak az Úr Jézus lesz látható. L. J. 2 —