Vetés és Aratás, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 2. szám
A felebaráti szeretet titka E. J. Cameli * Az Ó- és Újszövetségben egyaránt azt a parancsolatot vettük, hogy szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat. Ez sajátos kötelességünk. Hivő keresztyének nem vonhatják ki magukat ez alól a parancs alól. Felebarátunk mindenki, aki közel van hozzánk: a szobatársunk, egy járókelő, egy másik motoros, vagy bárki a sok ember közül, akik a nap folyamán érintkezésbe kerülnek velünk. Mint keresztyének hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a szeretet nem más, mint jóindulat felebarátunk iránt. De ez csak értelmünk szegénységét mutatja, mert felebarátunk iránti kötelességünk az önszereteten alapul. Olyan buzgósággal és következetességgel kell őt szeretnünk, mint önmagunkat. Az önszeretet az a mérték, mely a felebarát felé áradó cselekvő szeretet lehetőségeit méri. Eszerint a keresztyén szeretet a tudás, érzés és cselekedet finom keveréke. Isten Igéjében van az az aranyszabály, mely azt tanítja, hogy úgy cselekedjünk másokkal, ahogy szeretnénk, hogy ők cselekedjenek velünk (3 Móz 18, 19). Már pedig mit várunk el másoktól? Azt akarjuk, hogy úgy bánjanak velünk, mint emberi lényekkel, akiket gyötör a gyöngeség, előítélet, kísértés, akiknek szükségük van szeretetre s akik tele vannak titkokkal, melyeket nem lehet pontosan felismerni és osztályozni. A felebarátunk is hasonló helyzetben van. Az után sóvárog, hogy elfogadják őt a maga egészében úgy, ahogy van. Ezért kell úgy cselekednünk, ahogy szeretnénk, hogy velünk cselekedjenek, mert csak ez a parancsolat fejezi ki a maga teljességében az ember képességét önmaga átadására — hisz Isten saját képmására teremtett minket. A pszichoterápia bebizonyította, hogy minden normális egyén erősen vágyódik szeretet után. Egy ismert pszichiáter becslése szerint az emberek tízszer erősebben vágyódnak szeretet és a velük való törődés után, mint ahogy azt tudják vagy bevallják. Sőt, a pszichoterápia azt is bebizonyította, hogy sok felnőtt aggodalmai gyermekkori érzések továbbélésében gyökereznek. Ezért vannak mindig titkok az emberek egyéniségében. Jól mondta valaki, hogy „ha egy felnőttről lekaparod a mázat, egy gyermeket találsz alatta". A gyermekkori bizonytalanságból * A szerző az etika és vallásfilozófia professzora a Fuller teol. szemináriumban, Pasadena, Kalifornia. fejlődik ki a felnőtt bizonytalansága. Néha a gyermek szeretet utáni vágyát vagy elhanyagolják, vagy túlságosan törődnek vele. Sokszor a szülők nyers vagy kiszámíhatatlan viselkedése nem ad a gyermeknek megszabott irányvonalakat, melyek segítségével sikeresen hozzá tudna idomulni a modern társadalom követelményeihez. Akárhogy is van, magunk előtt is titok vagyunk. Jobb emberek szeretnénk lenni, szeretnénk jobban megfelelni a követelményeknek. Szeretnénk jobban elviselni a visszautasítást és szeretnénk kevésbé bizonytalanok lenni, de csak ritkán érjük el vágyaink célját. Kudarcunk azonban semmivel sem csökkenti önszeretetünket vagy a mások helyeslésének, elismerésének a kívánását. Titkaink kedvesek nekünk, mivel az énünkhöz tartoznak. Az Úr azt mondja, hogy most meg kell tanulnunk úgy cselekedni másokkal, ahogy szeretnénk, hogy mások cselekedjenek velünk. De mivel hajiunk arra, hogy jobb véleménnyel legyünk magunkról, mint szabad lenne, életünk középpontjában az énünk áll. Érzékenyek és ítélkezők leszünk. Viszszaesünk a gyermekkori viselkedésbe azáltal, hogy a felnőtt kor felelőssége, az osztozás, továbbadás és a szolgálat helyébe a versengést tesszük. A gyermek úgy elégíti ki szeretet-vágyát, hogy kapni akar, mig a felnőtt ad. Amíg érzékenyek és ítélkezők vagyunk, felebarátunk semmi olyat nem fog látni életünkben, ami őt Krisztushoz vonzza. Ha nem tiszteljük felebarátunk emberi méltóságát, csak a védekező ösztöneit keltjük fel. Túlságosan azzal lesz elfoglalva, hogy méltóságát védelmezze, semmint az evangélium hívására hallgasson. Ha magartásunkat nem hatja át az áldó szeretet, életünk tartalmatlan és üres lesz (1 Kor 13, 1—4). A szeretet nélküli keresztyének elidegenítik azokat, akik először emberhez méltó bánásmódot kívánnak meg, mielőtt mint bűnösökhöz szólnának hozzájuk. Csak a szeretetben való közeledés teheti jóvá azt a kárt, amit a szeretet hiánya okozott. Mivel a mi Urunkat könyörületesség töltötte el, a megszentelődésben való előrehaladásunkat azzal mérhetjük, hogy milyen mértékben vagyunk mi könyörületesek. Például tegyük fel, hogy egy részeg embert látunk az utcán botorkálni. Az első indíttatásunk az lehet, hogy bűne a magunk szentségének jóleső érzésével tölt el. De ha engedünk ennek az indíttatásnak, csak azt mu— 13 —
