Vetés és Aratás, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 2. szám
Mester szíve indulatát előttük. A tanítványok pedig, közvetlenül az Úr értük való megáldoztatása előtt, sok figyelmeztetés és többszöri tanítás ellenére is képesek azon versengeni, hogy ki tekinthető köztük nagyobbnak. Hogyan tudtak ilyen kicsinyes, haszontalan dolgokkal foglalkozni, mikor az Úr a legfontosabb szellemi igazságokról beszélt velük?! Milyen nagy volt az Úr türelme! Azért is mondta nekik: „Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most nem hordozhatjátok el. Ám mikor eljön Ő, az igazság Lelke, Ő majd elvezet titeket minden igazságra". Valószínűleg az volt a tanítványok közti rangvita újabb és utolsó kirobbanásának az oka, hogy Zebedeus egyik fiát, Jánost ültette maga mellé az Úr az utolsó vacsoránál. Csak ilyen közelségből hajthatta fejét az Úr keblére (Jn 21, 20). Az Úr most nem szigorú hozzájuk, nem kezeli őket türelmetlenül. Szelíden figyelmezteti őket, hogy versengésük pogány módra való gondolkodásukról tesz bizonyságot. A pogány királyok uralkodnak és hatalmaskodnak alattvalóik felett, akiket leigáztak és kihasználnak, dicsőségük fitogtatására. „Ti azonban ne így cselekedjetek“ — mondja az Úr (Lk 22, 26). Az Ő országlásában és birodalmában a legnagyobb olyan, mint aki a legkisebb, és aki a fő, olyan, mint aki szolgál. Nem a leigázás és kihasználás, hanem a szolgálat jellemzi a nagyoknak a kicsinyekhez, a főnek a tagokhoz való viszonyát az Ö országában. „Én olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál!" A Mesternek ez a kijelentése szembeállítja azt, ami közönséges és megszokott azzal, amit Ő képvisel. A mindennapi életben az a nagyobb, aki uralkodik, akinek hatalma, címe, rangja, méltósága és tisztessége van, aki asztalnál ül és kiszolgáltatja magát. Az Úr értékelése szerint az a nagyobb, aki elsőbbségét mások felett nem érvényesíti, nem használja fel a saját maga hasznára, hanem az alatta levőknek a javát szolgálja. Ha fájt a tanítványok természetes gőgjének, hogy az Úr Jézus őket a szolgákkal hasonlította össze, most, amikor önmagát mutatja be szolgának, minden fájdalmuk és gőgjük elmúlhatott. Az Úr Jézustól távol van minden alázatoskodás és álszerénység. Nem tagadja, hogy Ö a fő, az Úr, a nagyobb, de hirdeti, hogy ez a nagysága és elsősége kötelességévé teszi, hogy olyan legyen, mint aki szolgál. És ezt nemcsak szóval hirdeti, hanem cselekedettel is. Mert ebben az összefüggésben történt az, amiről János evangélista tudósit bennünket: „... felkelt a vacsorától, levetette a felső ruháját és kendővel körülkötötte magát. Azután vizet töltött a mosdótálba és elkezdte mosni a tanítványok lábát és megtörölni a kendővel, amellyel magát körüT kötötte" (Jn 13, 4—5). így mutatta be, példával szemléltetve, mennyire igaz az, amit tanított: „De én olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál." Hogy az Úr a maga elsőbbségének tudatában szolgált ilyen alázatos módon a tanítványoknak, ezt a következő szavai is bizonyítják: „Ti engem Így hívtok: Mester és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. Azért ha én, az Úr és Mester, megmostam a ti lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát" (Jn 13, 13—14). Távol áll az Úrtól minden rajongás. A lábmosás nála nem szertartás, hanem józan példával való szemléltető tanítás az igazi lelki nagyság gyakorlásáról, melyet a tanítványok rangvitája váltott ki. Az alázatos szolgálatra vonatkozó ilyen tanításával és példaadásával nem akarja kiölni az Úr a tanítványok szívéből azt a reménységet, mely a vele való uralkodásukra vonatkozik. Az a tény, hogy Ő, Uruk és Királyuk, szolgai formában járt köztük és olyan volt, mint aki szolgál, alázatosan tűrte a vele szemben elkövetett gonoszt és nem torolta azt meg, nagy kísértés volt a tanítványokra nézve, hogy elhagyják Öt. De az Úr földi élete végén örömmel állapítja meg tanítványairól: „Ti megmaradtatok velem az én kísértéseimben!" Ez nem marad jutalom nélkül: „És én királyságot adok örökségül, amint nekem is adott az én Atyám, hogy egyetek, igyatok az én asztalomnál, az én országomban és királyi székekben üljetek, ítélve Izrael tizenkét nemzetségét" (Lk 22, 29). Reichert Gyula — 7
