Vetés és Aratás, 1974 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 6. szám
A betlehemi gyermek az Ige fényében Karácsony az Úr Jézus születésének szent napja. Kimondhatatlanul drága ünnep ez, az Ige testté válásának az ideje (Jn 1, 14). Az az idő, amikor a nép, mely sötétségben jár, nagy világosságot lát (Ézs 9, 2). De éppen azért, mert ilyen drága ünnep és új életnek — a világosság életének — a kezdete, a sötétség fejedelme, a Sátán, azonnal ott van mellette. Kiforgatja a karácsonyt a lényegéből. Elködösíti Isten cselekedetét, kegyelmi célját és helyébe külsőségeket lop. Hangulatot csinál a karácsonyból, ajándékozási alkalmat. Az Ige testté válásának a csodájából csak annyit enged meg, amennyi beleillik a hangulatos képbe: a jászolbölcsát а kisdeddel. így egészen hamis képet alakít ki az emberek szívében a kicsi Jézusról — a Jézuskáról. Kicsivé hamisítja, elfedi a Gyermek isteni nagyságát. Emberi, gyermeki vonásokat hangsúlyoz, hogy elfeledjük az Istent. A Szentírás is beszél a gyermekről Ézsaiás próféciáiban, Máté és Lukács evangéliumában. De mennyire más az, amit Isten Igéje jelent ki őróla! A magatehetetlen, bájos kisdedet a Biblia nem ismeri. Akármelyik karácsonyi próféciát vagy karácsonyi Igét nézzük, mind az Istenről, a Megváltóról és az Ő csodálatos küldetéséről szól. „Gyermek születik nekünk“ — így kezdődik a prófécia az eljövendőről (Ézs 9, 6). Döntőn fontos ez, hiszen ez a záloga a testté válásnak. De itt az Ige nem áll meg, a szavak gyorsan peregnek, és máris elhangzik az új kijelentés: „Fiú adatik nekünk“. A gyermek pillanatok alatt férfiúvá magasodik, előttünk van a Fiú, amaz egyszülött, aki felülről adatik. Hasonlíthatatlanul más ez a születés, mint az emberé. Istennek irántunk való szeretete lett nyilvánvaló benne (Jn 3, 16; 1 Jn 4, 9). A kijelentés tovább folytatódik, és ahogy a szavak egymás után következnek, úgy növekszik egyre jobban a Fiú. Egyszeriben fölibe emelkedik mindennek s előttünk van a „Királyoknak Királya és Uraknak Ura“ (Jel 19, 16). A következő sorok már a Királyt láttatják meg velünk. „És hívják nevét...“ — kezdődik, és utána szivárványszerű ragyogásban bontakoznak ki lényének hasonlíthatatlanul drága vonásai. A név — a Biblia nyelvén — valakinek a lényét jelenti. Az eljövendőnek sok drága neve van, az írás nem tud betelni vele, mert kimeríthetetlen a lénye, benne van az istenségnek egész teljessége (Kol 2, 9). A kijelentés mélyen meghajlik a Fiú előtt, és először csak ezt tudja túláradó szívvel, szent áhítattal mondani: „Hívják nevét csodálatosnak". Himnuszként zengenek a szavak és elragadtatva magasztalják Őt. Csodálatos, ahogy jött, ahogy szolgált, ahogy az ember bűnét tulajdon testében felvitte a fára, ahogy feltámadott és felment az Atyához. Mindezt érettem (Gál 2, 20b), hogy ugyanilyen csodálatos módon jöjjön az életembe és véghezvigye énbennem a megváltás csodáját. S minél inkább megismerem, minél inkább megtapasztalom őt a tulajdon életemben, annál jobban magasztalhatom is a prófécia himnuszával: „Hívják nevét csodálatosnak!“ De a kijelentés nem áll itt meg és új képet állít a szemünk elé: „És hívják . . . tanácsosnak". Egyedül Ő adhat nekem „Csodás tanácsot“, egyedül „Az Úr tanácsa áll meg mindörökké“ (Ézs 28, 29; Zsolt 33, 11), „És hívják . . . erős Istennek.“ Ezzel elhangzott a kijelentés döntő szava: a Gyermek, a Fiú, a Király után pillanatok alatt felmagasodik az Isten. Gyors egymásutánban, megrendítően kapcsolódik az Ige eleje a középponttal: Isten adatik nekünk, erős Isten. Szokatlan jelző, mégis ez a valóság. Csak az erős Isten adhatja értem a vérét, csak az erős Isten, a megváltó Isten, törheti szét a bűnnek, a halálnak a bilincsét, a Sátán hatalmát. Csak a belőle áramló erő tehet énbennem csodát. Csak az erős Isten hatalmas kezébe tehetem le magamat bízó hittel. „És hívják . . . örökkévalóság Atyjának.“ Az Ige megtöri a földi, emberi korlátokat, a testben született Fiúban megmutatja az örökkön-élőt (Jel 1, 19). Nem — 8
