Vetés és Aratás, 1973 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám
Időm Isten ajándéka Ismét átéltünk egy évet és még élünk. Rohan az idő, szinte magával sodor. Nyomait itthagyta bennünk. Átéltük a népek életének minden egyes megrázkódtatását, mert kicsinnyé vált a világ. Ami végbe ment a föld egyik végében, az kihat a másik végére is. Reménység, várakozás, gond és bánat sokszor gyors egymásutánban ért bennünket, s szinte elámulunk azon, hogy az emberi szív hogy is bírja ki ezeket a feszültségeket és megterheléseket. De nem mindenki bírta ki. Sok-sok szív megszűnt dobogni, talán még legszűkebb olvasókörünkből is, és még ma sem hevertük ki elvesztésük fájdalmát. Még ma is hiányoznak; űrt hagytak maguk után. Minden nap tartogatott egy-egy terhet is. Hordoznunk kellett őket. De most visszatekintve az a legfontosabb, hogy hálásak legyünk. Hiszen csak azért tudtuk őket elhordozni, mert minket is hordozott Valaki. Semmi sem történt véletlenül. Maga Isten rakta ránk a terhet és vizsgálta meg általa hitünket. A hitnek növekednie kell. Ez történt az „időben", melyet Isten életünk tartamára rendelkezésünkre bocsátott. Isten ideje ez, és ezért drága kezének ajándéka. Egyedül Ő rendelkezik vele javunkra, hogy növekedjünk „minden bölcsességben és kegyelemben Isten és emberek előtt". Ebben a meglátásban feltárulnak előttünk mulasztásaink és bűneink. Ahol a hitnek gyümölcsöt kellett volna teremnie, és Istenre nézve lehettek volna gyümölcsök, ott nincs semmi. Mennyi kudarc, lanyhaság, visszaesés! Mit mond az Úr mindehhez? Mit válaszolhatunk, ha így szól hozzánk is: íme, három esztendeje járok ide, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fügefán és nem találok. Vágd ki, miért zsarolja a földet?“ — Nincs az Úrnak igaza? Időnk Isten kezében van. A csendes szilveszteri órák is azért vannak, hogy mindezt átgondoljuk és megújuljunk az Úrra való figyelésben, hallgatásban. Még szól. Még van lehetőségünk, még van időnk! Ez az Ö ideje s egyúttal , a mienk is. A terméketlen fügefa példázatában ezt olvassuk: „Uram, hagyd meg még ebben az esztendőben, míg körülásom és megtrágyázom, hátha jövőre terem." Tehát még egy kegyelmi esztendő. Újra ajándékozott élet, újra ajándékba kapott idő. Az Úr mindent megtesz, csak mi fogadjuk el azt, amit ad, mint ahogy a fa gyökereivel magához veszi a föld vizét és erejét. Micsoda távlat! Micsoda Úr! övé legyen a hála, a tisztesség és dicséret, hogy újra rendelkezésünkre bocsátja idejét. E. Senf Holtig-g vagy hazáig? Pozitív módon megöregedni olyan, mint átszelni a pusztát, útban az ígéret földjére. Az öregedés ráébreszti az embert, milyen ingatagok és mulandók a dolgok az életben. Vagyon és külső teljesítmények, szépség és egészség: mind tünékeny és veszendő. De a dolgok múlandóságának megtapasztalása még csak az érem egyik oldala. Az öregedő emberben új érzék ébred a maradandó, az örök iránt is. A fogyatkozó emberi élet kellős közepén, a háromegy Istennel megújulhat, elmélyülhet a véget nem érő örök életbe vetett hite. Az örökkétartó jövendő dimenziója meleg, tündöklő világosságként ragyogja be a jelent és mindenestől új értelmet és reményt ad neki. Valahogy úgy, ahogyan Nébó hegyén az öreg Mózes halálát megédesítette az ígéret földjének a szeme előtt kibontakozó látványa. Vagy még inkább úgy, ahogyan az öreg Simeon kiáltott fel Jézus láttán: „Most bocsásd el, Uram, szolgádat békességben, mert látták szemeim az üdvözítőt!“ Az ember tudja ugyan, hogy még ót kell haladnia a szenvedés és a halál 6
