Vetés és Aratás, 1973 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám
kapuján, de azt is tudja, hogy ez a végső, létfontosságú lépés osztozás Krisztus szenvedésében és halálában, átmenet a feltámadásba és az örök életbe a Szentháromságban élő, dicsőséges, feltámadott Krisztussal, öregedésünk folyamatát tehát immár úgy fogjuk látni, mint a nagylelkű önajándékozásnak, gyarapodásnak, kiteljesedésnek fontos szakaszát, amely tetőpontját a szenvedő, halálba menő és feltámadó Krisztussal való teljes egyesülésben éri el. Az ilyen embernek a megöregedés anynyit jelent, mint gyötrelmes és mégis dicsőséges útra kelni a pusztán át az ígéret földje felé. Arany János, a magyar népi ivadék, igazi nekünk való módon sűríti négy sorba ezt: Sejtelem Életem hatvanhatodik évébe, Köt engemet a jó Isten kévébe. Betakarít régi rakott csűrébe, Vet helyemre más gabonát cserébe. A népdal hangján, a népdal ritmusában, a paraszti élet képeivel, játékos-tréfálkozó formában a legnagyobb igazságokat érezteti meg ez a négy sor. Világtörvény az elmúlás. Mi is feltartóztathatatlanul útban vagyunk a „régi rakott csűr“, az örök haza felé. Nyomunkban ott az új nemzedék. De jó Gazda kezében vagyunk. A négysoros kis mondat egyetlen alanya „a jó Isten". Ö hív magához, Ő visz be magtárába, Ő küldi az utódokat, ő élet és halál, idő és örökkévalóság ura. Azért tud a halálsejtelem is nyugodt szemlélődéssé, csendes humorrá olvadni annak lelkében, aki hisz. Aki úgy hull élete végén éretten az Isten kezébe, mint ahogy az érett gyümölcs a puha fűbe, a búzaszem az áldott anyaföldbe. A. Deeken „öregszünk" című könyvéből Rövid az idő Komolyan gondolkodó emberek a legkülönbözőbb módon próbálták ábrázolni a halál közelségét, a földi élet rövidségét s az örökkévalóság komolyságát. Mindez azonban látszólag semmilyen maradandó benyomást nem kelt. A sziléziai Ohlau város főterén, a városháza tornyán az óra mellett egy embermagasságú csontváz állott. Kezében kasza volt, amellyel minden óraütéskor egy-egy kaszáló mozdulatot tett. így emlékeztette készítője az embereket, hogy lejár az idejük és minden földi és múlandó dolgot, amit most olyan fontosnak tartanak, egyszer itt kell hagyniok. Ohlau lakossága azonban e figyelmeztető jel mellett nyilván ugyanúgy élt, mint a többi ember máshol, akikről leginkább a következőket lehet elmondani: „ettek, ittak, házasodtak és férjhez mentek, vettek és eladtak, ültettek és építettek“ — míg a halál s vele az örökkévalóság jön, ahol senki sem változtathat többé az Istennek adott válaszán. Most — vagy mikor? Egy város dómjának nagy toronyóráján a számlap alatt a következő szavak olvashatók: Most — vagy mikor? És te: most, vagy mikor vagy hajlandó Istennek a Jézus Krisztusban szerető hívására őszinte választ adni? Most — vagy mikor vagy hajlandó átadni életedet Istennek? A legtöbb ember számára hiába ál! ez a „Most — vagy mikor?“ — kérdés a toronyórán. Nem érdekli őket. Közömbös számukra, míg csak késő nem lesz és tévelygő útjukon, melyen e világon Isten nélkül jártak, többé nem változtathatnak. 134. zsoltár Áldjátok íme az Urat, Úr szolgái mindannyian, akik az Úr házában álltok az éj óráiban. A szentély felé kezetek tárjátok, és az Urat áldjátok. Sionból áldjon az Úr tégedet, Aki teremtett földet és eget. 7
