Vetés és Aratás, 1973 (6. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 1. szám

Itt, az én kétszer fordul elő, alanyként és részeshatározóként: én és énmagamnak. Az emberben két „én" áll egymással szemben és ezt a két én-t összezavarják egymással a pietista kvietisták is, a buddhisták is. A fenti mondatban a részeshatározó a tudatos, akaró, értő én, a tudat vagy szív, ahogy a Biblia és a régiek a tudatot nevezték; az alany ellenben az az én, amelyet rabszol­gatartónak mondunk, azt jelenti, amit a szív vagy a tudat a múltban akart, gondolt, ér­tett. Mindezek a gondolatok a tudattalan lélekben valahol el vannak raktározva, és ennek a raktárnak a neve emlékezés vagy meggyőződés, mert nemcsak emlékeket tar­talmaz ez a raktár, hanem azt is, ahogy ezt az anyagot a szív, a tudat megítélte. Az akarások, kívánságok szintén el vannak téve a tudattalan lélekben; minden újabb akarás egy mélyebb árkot von a lélekbe, mint egy hanglemezbe, és ennek a csodá­latos akarat gyűjteménynek a neve: jellom. A tudattalan én tehát úgy is mint emlékezet vagy meggyőződés, úgy is mint jellem, mi vagyunk, a mi énünket képezi, mert mi al­kottuk ítéleteinkkel, elhatározásainkkal. Ez a tudattalan lélek, az emlékezés és jellem azonban nem marad mindig tudattalan; időnként visszajár a tudatba és a tudatos ént befolyásolja, kényszeríti, hogy a gon­dolkodásnak és akarásnak megszokott út-Álarc nélkül Az ember igazi lénye antikrisztusi. Mit jelent ez? önmagától van elragadtatva. Amit ő mond, az a helyes, ö sohasem téved. Körülötte forog minden, ő a köz­pont. Hogy mi a jó és mi rossz, azt aszerint ítéli meg, hogy neki mi a jó vagy a rossz. Nagy súlyt helyez a látszatra, mindig többnek akar látsza­ni, mint ami. Betegesen érzékeny. Nem szabad ellentmondani neki, nem sza­bad megcáfolni, amit állít. El van telve önmagával. Hiúsága kielégíthetetlen, mindig legyezgetni kell. Körül kell híze­legni. Nem szabad hibáira figyelmez­tetni vagy inteni őt. Szerelmes ön­magába, magának tetszeleg; önmagá­val szemben elvakult. Kizárólagos igény­nyel lép' föl. Keresi a megbecsülést, az elismerést. Mindig szeretné tudni, hogy mit gondolnak, mit mondanak róla. Tel­hetetlen követelő, mindent csak magá­nak akar. Túloz, nagyít, nem tárgyi­lagos. Mindenkit lehurrog, elnémít. Min­dig ő akar győzni, övé az utolsó szó. jain maradjon, Ennyiben rabszolgatartója a tudattalan én a tudatos énnek. Lehet, hogy elfelejtjük, amit a múltban gondoltunk, akar­tunk, de azért, ha nem is emlékezünk már rá, mégis mi vagyunk az, amit gondoltunk és akartunk. Meggyőződésünk és jellemünk mi vagyunk. Felelősek vagyunk hát azért is, amit egykor gondoltunk és akartunk; ami meggyőződésünkké és jellemünkké vált. Mi­vel múltunkat elfelejtettük, nem tudjuk, kik vagyunk; mikor múltunknak engedelmes­kedünk, azt tesszük, amit nem akarunk most és nem is ismerünk (Róm 7). Tudatos énünk a tudattalan énünk rabja; jelenünket múl­tunk dirigálja; amit eddig gondoltunk, érez­tünk, akartunk, ólomsúllyal nehezedik ránk és arra kényszerít, hogy a jövőben Is azt gondoljuk, azt tegyük, amit a múltban meg­szoktunk gondolni és akarni. Minden ítéle­tünk rögzítődik tudattalan énünkben; minden akarásunk mélyebb árkot váj jellemünkbe; az új ítélet és elhatározás a régi medreket keresi. Ha szabadulni akarunk magunktól, föl kell lázadnunk magunk ellen, s mivel arra gyöngék vagyunk, hogy legyőzzük múltun­kat, önmagunkat, Istenhez kell kiáltanunk segítségért. Az őszinte kiáltást Isten meg­hallgatja és megszabadít magunktól. De nem szabadít meg, ha nem kérjük, ha nem akarjuk. (folytatjuk) Kedves Testvérem! Aki őszinte, az itt­­ott magára ismer. Bizony ilyenek va­gyunk álarc nélkül. Aki önmagával elégedett, mert nincs bátorsága, hogy Isten mértékének alá­vesse magát, vagy aki büszke kegyes, jámbor voltára, mert az őszinteség hiányzik belőle, az semmit sem kezdhet a keresztről szóló Igével. Az önfelis­merés félút a javuláshoz. Az áldozat Róm 12, 1 Nem az a helyes áldozat, ha valamiről fájdalmas szívvel lemondunk. Ebben nem gyönyörködik Isten. Hanem az az igazi áldozat, ha azt, ami nekem a leg­drágább, elkülönítem Isten részére, le­mondok a rendelkezési jogról, átenge­dem Isten hatásainak. Tehát időm, pén­zem, erőm, javaim — Pál apostol azt mondja: az egész testem — ilyen áldo­zat kell hogy legyen. Ez az okos Isten­­tisztelet. Ha nem ennyit teszek, akkor az kevés. Ungár A. 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom