Vetés és Aratás, 1973 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám
Csía Lajos: Óember és újember Bibliai lélektani kérdés Egy időben divatba jöttek olyan levelezőlapok és jelzők, amelyekben Krisztus neve alatt a szó „én" egy kereszttel át volt húzva. Úgy értelmezték sokan ezt a jelképet, hogy többé nem szabad akarniok, kívánniok, okoskodniok, hanem életük vezetését át kell adniok Krisztusnak, hogy Ő akarjon, kívánjon, okoskodjon helyettük. Mint ahogy Pál apostol mondotta: „Nem én élek többé, hanem Krisztus él bennem!" Ez az értelmezés bizonyos kvietizmust idézett elő, azaz tétlen várását annak, ami éppen jönni fog. Természetesen azért mindenki akart, kívánt és gondolkozott tovább: ha megéhezett, akart enni, ha megszomjazott, kívánta a frissítő italt, és amikor éppen kellett, hát gondolkozott is, csak éppen a felelelősséget rázta le magáról azért, ami vele történik. Ez a tétlen, felelőtlen veszteglés különösen a pietisztikus, misztikus hajlandóságú keresztyének veszedelme. De szinte mondanunk is alig kell, hogy az óembernek a gondolkodó, kívánó, akaró énnel való azonosítása hamis, egészen bibliaellenes. Az emberi természet a hindu műveltség megszerzése nélkül is hajlandó arra, hogy a felelősséget, a számonkérésnek és az isteni ítéletnek rettegtető várását eldobja magától és abban tetszelegjék, hogy íme, ő megsemmisült, nincs többé, most már nem felelős semmiért. Ez a minden gondot elvető, kötelességet lerázó gyávák menekülése a látni nem akarásba. Ez az üdvösség — buddhista nirvána. A keresztyén üdvösség ennek pontosan az ellentéte: a teljes felelősségérzet öröme. Gyakori vád Isten ellen az, hogy „miért teremtett olyan embert, aki vétkezhetik?“ Teremthetett volna olyan embert is, aki képtelen arra, hogy vétkezzék. De az ilyen teremtménynek nem ember lett volna a neve, hanem gép, legfeljebb állat. Isten magához hasonló, felelősséggel ítélő, elhatározó lényeket akart maga mellett látni, hogy azokkal megossza az uralkodás gyönyörűségét. Ezért volt szüksége emberre, nem gépre és nem állatra. S ha olyan embert teremtett, akinek szabad akarata volt Istent elhagyni és hálátlanul megtagadni, viszont olyan embert teremtett, akinek szabad akarata lesz megtérni és a csábítót megtagadni. Nem a bűnbeeső, hanem a megtérő ember állt Isten szeme előtt, amikor elhatározta, hogy embert fog teremteni. Ezért a bűnbeeső és megtérő emberért Isten szabad akaratból, önként elvállalta a Golgota szenvedését és gyalázatát. És ezért a Golgotán meghaló Istenért az embernek önként és szabad akaratból kell vállalnia a megtérést, a megszentelődést, ha ugyan királynak és nem gépnek, állatnak vagy rabszolgának akar visszatérni az elhagyott atyai házba. Persze ez ellen azt említik meg, hogy az ember a bűn rabszolgájává lett, nincs szabad akarata. Ez így is van! A bűn rabságában tehetetlenül ülő emberhez két szellem közeledik: az egyik a kísértő szellem, aki ezt susogja fülébe: Légy enyém, felszabítlak erkölcs, ítélet, Isten alól és minden kívánságod gyönyörűségét megszerzem neked! A másik így szól: Légy rabszolgám, de önként; mindig, szüntelenül, szabadon akarva vesd magadat akaratom alá, mert másnál, mint nálam, aki teremtettelek, aki megváltottalak, lelked békességét, örök életét meg nem találhatod! Mikor az ember a szabadságra hívó suttogó szónak hisz, egyszerre még jobban megkötözve, aljas kívánságok börtönében találja magát; a kísértő szava hazug szó! Mikor az ember elhatározza, hogy Isten rabja lesz, vagy legalább fölszakad szívéből az óhaj: megtisztulni, megszabadulni a szennyes életmód láncaiból, akkor egyszerre azt tapasztalja, amit a gutaütött érzett: A mozdulatra engednek a tagok, és amit előbb nem tudott megtenni, új életben tud járni. Isten feloldotta a bilincsek alól. De később is mindig neki kell akarnia az Istennel való együttjárást. Neki kell kérnie a megszentelődést. Isten csak önkéntes szolgálatot fogad el, neki csak szabad teremtmények kellenek, akiknek öröm, ha vele élhetnek. Az akaró, kívánó, gondolkodó „én“-t nem törli el a kereszt, és Isten nem is akarja tehetetlenné tenni, működésen kívül helyezni, mert Isten nem holtakat akar maga mellett látni, hanem halálon át új életre támadókat. Isten szabadságot adott, Krisztus felszabadulást hozott. Az üdvösség szó, amely a Jézus-névben is benne van, szabadulást jelent. Az Isten Lelke a szabadság Lelke. A keresztyén élet a fellélegző, bilincset lerázó boldog szabadság élete! De hát nem önmagunktól váltott-e meg Krisztus?! Nem én vagyok-e önmagámnak legzsarnokibb rabszolgatartójá? Mit jelent hát Pál szava: Nem én élek többé?! Az előbbi mondat adja kezünkbe a kulcsot: „Nem én vagyok-e önmagámnak rabszolgatartója?“ 6
