Vetés és Aratás, 1972 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám
A vetés Akik könnyhullatással vetnek, vigadozással aratnak majd. Aki vetőmagját sírva emelve megy tova, vigadozással jön elő, kévéit emelve (Zsolt 126, 2—6). Volt egy idő az életemben, amikor nagyon tiszteltem az Igét. Tiszteltem benne valakit, aki beszél. Ebben egészen az udvariasság határáig elmentem. Azt vettem észre, hogy ott tartok én is, mint azok az emberek, akik az útfélen levő kereszt vagy egy-egy templom előtt megemelik a kalapjukat, vagy keresztet vetnek. Azt gondolják, ennyi tisztelet kijár a keresztnek. Szeretném megmondani mind az egyik, mind a másik csoportnak, hogy az Igét nem tisztelni kell, hanem befogadni. Ugyanígy a keresztet is nem üdvözölni kell, hanem felvenni és vinni az után az Úr után, aki ezt mondta: „Ha valaki fel nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem lehet az én tanítványom.“ Az ember önkéntelenül is tisztelettel gondol azokra, akikről azt mondja fenti Igénk, hogy könnyhullatással bár, de mégis vetnek. Nem roskadnak össze a terhek súlya alatt, nem szaladnak el Isten munkamezejéről. Ezek azok, akik a saját életüktől elszabadulva cselekesznek. Hitben és reménységben élő emberek az ilyenek. Boldog az a gyülekezet, ahol sok ilyen tag munkálkodik az Úr mezején! Könnyhullatással vetni. Amikor az ember nagy szükségbe jutva, nagy nyomorúságban, nélkülözésben vergődve, a próbák malomkövei között őrlődve csak egyet tart szem előtt, hogy kimehessen vetni, mert neki vetni kell, ez a testvér Isten jótetszésével fog találkozni munkájában. Vet, mert neki vetni kell. Vet, mert Isten rábízta a vetést. És amíg ez alól a megbízás alól Isten felmentést nem ad, tudja, hogy könnyhullatással vagy anélkül, de neki vetni kell alkalmas és alkalmatlan időben is. Isten szeretete erősebb benne, mint a saját fájdalma. Vet, mert ez a szeretet az, amelyik őt a veszendő világ felé irányítja, hogy az erre kapott magvakat elvesse. Ebben a szeretetben szinte elsöprő erő működik. Kedves Testvérem, mikor vetettél utoljára könnyhullatással? Mikor voltak a hintendő magvak nedvesek a könnyeidtől? Vagy talán még nem is éltél át ilyen áldott időket? Pedig milyen sokan vetettek már könnyhullatással és arattak utána vigadozással! — Nehémiás naphosszat sírt és böjtölt népéért, de vetett. Pál apostol sírt a korinthusiak miatt, de vetett. Jézus Krisztus sírt Jeruzsálem miatt, de vetett. Elvetette a saját életét! Elvetette Isten egyetlenegy szem „gabonamagját“ Jeruzsálemért, az emberiségért — mindenkiért! Aratott is boldog vigadozással, mert „Isten is felmagasztalta Őt és ajándékozott neki olyan nevet, amely minden név fölött való, hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére“ (Fii 2, 9—11). Bizony, bizony, ha a gabonamagot nem vetjük el és a zsákban marad, és el nem hal, csak egymaga marad! Milyen vetéshez van kedved? Olyanhoz, amihez nem kell semmivel, sőt még az időjárás szeszélyével sem küzdened? Fürkészed az ég alját reggelenként, vajon lesz-e vihar vagy nem, mert akkor itthon maradsz? Kár! Ne felejtsd el soha, hogy vetni kell. Ha könnyes szemmel is, de vetni kell, mert akkor hogyan várhatod az Úrtól, hogy megteljen a szád nevetéssel? Tóth Sándor * * * Aki Istennek háttal fordul Aki Istennek háttal fordul, csak a maga árnyékát látja. Aki Istentől elfelé megy, annak szünetlen nő az árnya, míg belevesz az éjszakába. F. L. 10
