Vetés és Aratás, 1972 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám
Csia Lajos: A fundamentum Az Újszövetségben tizenötször találkozunk a „fundamentum” szóval — az alappal — és hatszor a „megalapoz" igével. Nem sok; mindamellett nagy fontosságú annak az alapnak kérdése, melyen keresztyén létünk, életünk felépül. A fundamentum dolgában bizonyos ellentmondás látszik a Bibliában, amennyiben hol Jézust mondja alapnak (1 Kor 3, 11), hol Pétert (Mt 16, 18), hol a tizenkét apostolt (Jel 21, 14; Ef 2, 20). Ez a látszólagos ellentmondás azonban könnyen feloldódik, ha meggondoljuk, hogy a Szentírás két-, sőt háromféle megalapozásról beszél. így természetes, hogy más és más alapot is említ. „Mert más fundamentumot senki sem vethet azon kívül, amely vettetett, amely a Jézus Krisztus” (1 Kor 3, 11). Mikor Isten elküldötte szent Fiát, hogy az emberek Megváltója és Szabadítója legyen, akkor Ő vetette meg az ős-alapot, amelyen a szabadulás épületének fel kell épülnie. Ez az alap egyszer s mindenkorra megvettetett, ehhez hozzátenni másik alapot nem lehet, s még egyszer alapot vetni — képtelenség! Mikor azonban Jézus maga azt mondja Péterről, kinek neve Kősziklát jelent: „Te főtér vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én egyházamat!” — akkor nem arról az alapozásról beszél, melyet az Atya örök idők előtt megvetett, mikor szeretett Fiát értünk halálra szánta, hanem az épülő épületnek az alappal való állandó összehozásáról, mely nem egyszerre történt, hanem a befejezésig állandóan történik. Jézus szüntelen építi az alapra az egyházát, a gyülekezetei — helyesebben állandóan alapot teremt, hogy építhessen. Ez az alap folyton változik, mert hol Pétert említi, hol a tizenkét apostolt, hol pedig Péter esetét példázatnak vagy előképnek tekintve gondol mindazokra, akik Péterhez hasonlóan cselekszenek. Mikor Pál az egyház fundamentumáról beszél, azt mondja, hogy annak tagjait az Isten ismeri (2Tim 2, 19). Hozzá szeretném tenni: csak az Isten! Mégis úgy látszik, hogy az apostolok is, mert az Úr a tanítványoknak azt a felhatalmazást adja, hogy amit megkötnek a földön, a mennyben is kötve lesz, amit megoldanak, a mennyben is oldva lesz. Először ugyan csak Péter kapja ezt a hatalmat (Mt 16, 19) — ezt nevezzük a kulcsok hatalmának —, később azonban halljuk, hogy a gyülekezet tagjai mind megkapják (Mt 18, 18), mert Jézus mindazokról szól, akiknek a felmerülő vétekért meg kell feddeniök testvéreiket. Mivel pedig a kulcsok hatalmán épül fel a gyülekezet, nyilván annak minden hivő tagja bizonyos értelemben alapot is képez, melyre a gyülekezet, az egyház tovább épül. Jel 21, 14 ugyancsak a Bárány tizenkét apostolát említi, de Ef 2, 20 még a prófétákat is, akik alatt nemcsak az ószövetségi író prófétákat kell érteni, hanem azokat a prófétákat is, akik az őskeresztyén gyülekezetekben Istentől a prófétálás kegyelmi ajándékát kapták és azt használták is. Közelebb jutunk a valósághoz, ha azt mondjuk, hogy az alapvetés bizonyságtétellel és tanítással történik. Azt kell mondanunk, hogy az Atya örök alapvetése az első alapvetés. A második alapvetés akkor történik, mikor mindazokból, akik Jézusra épülnek — mint alapra —, szintén alap lesz, kikre a következő tagok épülnek (ti. az ő bizonyságtételükre az első, örök alapról). Végül egy harmadik alapvetésről is hallunk, mikor a Zsidókhoz írt levél szerzője Ábrahámról azt mondja, hogy az alapokkal ellátott városra várt. Ez az alapozás tehát a jövőbe visz át minket. Ábrahám nyilván már ráépült az alapra, mikor még mindig várt egy jövőben megalapozandó városra. Ez a harmadik fajtájú megalapozás a keresztyén élet alatt mindig fokozódó szilárdsággal történik, míg végre az alapozás eléri célját s a hivő keresztyén mozdíthatatlanul belegyökerezett az alapba, a Krisztusba. Péter erről a megalapozásról így szól: „A minden kegyelem Istene ... maga tesz majd titeket erősekké, tökéletessé, szilárdakká és állhatatosakká (1 Pét 5, 10). Nyilván arról van szó, hogy Isten az egyetlen örök Fundamentumról világszerte hangzó bizonyságtétel elfogadóit először ráállítja erre a fundamentumra, azután lassanként a fundamentumon meggyökerezteti, azaz mind több szállal a Fundamentumhoz köti őket, míg végre szilárdan és elmozdíthatatlanul állanak rajta. A háromféle megalapozó munka tehát a következő: 1. Isten egy örök alapot vet, mely Jézus Krisztus. 2. A hívőket, amikor hisznek — vagyis megtérnek —, Isten ráhelyezi az örök alapra azon a bizonyságtételen keresztül, amelyet az apostolai tesznek. Akkor az alap a bizonyságtétel, tehát Péter vagy egy másik apostol, vagy egy próféta, vagy bárki, aki bizonyságot tesz és bizonyságtétele igaz, őszinte és megbízható. Ennek a bizonyság-6
