Vetés és Aratás, 1972 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám
SIMON PÉTER Valami fényt! — A főpap udvarában ott lobogott a tűz és nevetett, vidám szikrákat szórt az éjszakába. Simon elindult felé, mint a kába. Nem Péter, nem, most nem kőszikla volt ő, nyárfalevél volt, szélvészben kerengő, didergő lélek, szánalomra méltó, elárvult ember telve félelemmel. A tűz körül jókedvű papi szolgák tréfával űzték az éjszaka gondját, csak egy leány fürkészett szét az éjben. Simonra ismert; valamikor régen láthatta már a Názáretivel, gondolta hát,hogy megkérdezi... „Nem! Nem ismerem!“ — riadt Simon a szóra, arcára bár tüzet rakott a vére, de a leány olvasta rá fejére, hogy látta őt Jézussal, tudja biztos. Hallgatva és megvetve állt Krisztus benn Kajafás előtt. . . Kinn fuldokolva bánattól és méregtől mondta, mondta Simon s átokkal, esküvel tetézte: nem ismeri, sohsem ismerte, mégse hittek neki . . . Nagy láng csapott az égnek, s kakasszó harsant messze, mint ítélet. F. L. tételnek a tárgya azonban mindig az egy, változhatatlan alap, Jézus, úgyhogy mikor Péter az alap, az igazi alap akkor is Jézus, akiről Péter csak beszél. 3. Isten az alapon álló tagot az alaphoz erősíti és ezekből a megszilárduló tagokból épül fel az „alapokkal bíró város", mely akkor készül el, mikor a gyülekezet — az egyház — összes tagjai „bemennek", azaz az alapokkal bíró város elmozdíthatatlan tagjaivá válnak. Az alap ekkor is Jézus, úgyhogy lényegében mindig Jézus az alap s minden alapozás Jézushoz fűzi a tagokat, Jézusra helyezi a templom épületköveit. Ha már most ezt a háromféle alapozó munkát közelebbről megvizsgáljuk, kitűnik, hogy az alap egysége mellett is igen különböző idejű és fajtájú munkával állunk szemben. Az első alapozás az örökkévalóságban, „a világ fundamentumának felvetése előtt“ történt, mikor a Bárány Isten tervében már megöletett (Jel 13, 8). Ez az alapul vetés vagy kijelölés már azzal megtörtént, hogy az Atya elhatározta, hogy a világot a Fiúban fogja teremteni, azaz a Fiú lénye hatja azt át, s fennállása a Fiú munkájának köszönhető majd. Világosabban kifejezésre jutott a Fiúnak ez a szerepe akkor, amikor az Isten örök jelenében az az elhatározás fogant meg, hogy a Fiú életét adja a világért. A Golgota előbb volt valóság, mint a Fiú a földön szenvedett: akkor, mikor Istenben ez az elhatározás megvolt. Az az elhatározás, melyről Jézus így beszélt a Gecsemáné kertben: „Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied!“ A Golgota szenvedője tehát az örök isteni alap, melyen a teremtés jövője felépül, s ezen az alapon változtatni nem lehet. Minden kegyelem a Golgotán születik s minden irgaiomnyilvánítás ezen a kapun jut el a mennyből a földre. Az ítélet viharát semmi más ki nem állja, csak az, ami a Golgotán nőtt! Hol van ettől Péter vagy akárki más?! Ki tudna ahhoz foghatót véghez vinni, amit Jézus „végzett el" a kereszten?! Más fundamentum tehát el nem képzelhető! Más név az ég alatt a földön nem adatott nekünk megtartásra, csak a názáreti Jézusnak a neve. Csak őbenne van szabadulás! (Csel 4, 12). (Folyt, köv.) 7
