Vetés és Aratás, 1971 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 1. szám

Később vonaton mentem és Isten csodálatosan mindenütt kirendelte a szükségeseket. A kerékpárt is feladtam. A testvérek könyörületből megvették a Bibliákat, hogy ne kelljen cipelnem. Ez az út szinte Julius Caesar-i út volt: „Jöttem, láttam, győztem!" Mindenütt nagy élmény volt számomra. Először Nikodémusról, azután a samáriai asszonyról beszéltem. Sarkad és Szeged között egy fa árnyékában leültem. Falatoztam, olvastam a Bibliámból, imádkoztam. Nagyon közel volt hozzám az Or. És akkor a szívemben olyan világosan, mintha ember szólt volna hozzám, hallottam az Ür hangját. Azt kérdezte: „Mit akarsz? Ilyen sikereket vagy az én akaratomat?" Azonnal kibuggyant a könny a szememből — pedig vigyáztam, férfi vagyok, nem sírok — és abban a pillanatban azt mondtam: „Uram, nekem nem a siker kell, hanem amit Te akarsz a számomra." Akkor láttam meg, hogy Isten mennyire megáldotta ezt a vezetést, és hogy nem igaz az, amit mások prédikáltak felőlem, hogy elkallódom majd. Mikor az Ő akaratát cselekedtem, adta az áldásokat. De azt is megmutatta, hogy ez nem az Ő útja számomra, másképpen akar engem felhasználni.

Amikor odaadtam az életemet azzal, hogy „Uram, úgy legyen, ahogy te akarod", elkezdődtek azok az esztendők, mely idő alatt csendben voltam, jártam a világot, szolgáltam, rengeteget tanultam. Éppen a Testvérgyülekezetben nyertem az Igének mélyebb megértését. Annyit kaptam és szívtam magamba, hogy megértettem, mit jelenthetett Pál apostolnak az a három esztendő Arábiában, melyről nem sokat tudunk, ahol Isten neki nagyon sokat mondhatott. És miután ez az idő lejárt, Isten úgy ítélte, hogy kezébe vehet — most már sem büszke nem leszek, sem nagyra nem vágyom —, meghozta a Stewart-féle összejöveteleket. Akkor azután olyan tömegek mozdultak meg, amilyenekről azelőtt nem is álmodtam. Szolgálhattam bizonyságtétellel, tolmácsolással, rendezéssel. Szabad volt elhanyagolnom a könyvkereskedésemet — akkor már evangéliumi könyvkereskedésem volt —, hogy ezt a szolgálatot megtarthassam. Nagyon áldott idő volt.

Hadd mondjak el egy kedves élményt ebből az időből. Egyszer valahol együtt voltunk és ott is minden reggel 7-kor imaóra volt. Az egyik testvér az imaórára elhozta a menyét. Általában az anyósokról sok rosszat hallunk; ez volt az egyetlen, aki elhozta a menyét is. Azt mondta: „Ungár testvér, elhoztam a menyemet; én imádkozom, térítse meg" — és otthagyott kettőnket az iskolateremben, ő pedig félrevonult a sarokba. Én nagyon szerettem emberekkel foglalkozni. Olyan gyülekezetben voltam valamikor, ahol az egész hallgatóság megtért — én voltam az egész hallgatóság. Kinyitottam a Bibliámat. Szeretek embereket úgy az Úrhoz vezetni, hogy nemcsak a magam bizonyságtételét mondom el, hanem az Igéket mutatom meg ezzel kapcsolatban. Ahogy én az Űrhoz találtam, különleges vezetés lehetett, de talán ezer ember közül nincs egy, akit úgy akarna vezetni Isten, mint engem. Rendszerint János 3,16-ot olvasom fel először. Megkérdezem, hogy tudja-e, hogy Isten szereti a világot, szereti őt? Azután János 1, 12. majd János 5, 24. versét: „Bizony, bizony mondom nektek, hogy aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van; s nem megy az ítéletre, hanem átment a halálból az életre." Azt kérdeztem tőle: „Mi szükséges ahhoz, hogy átmenjen a halálból az életre?" Azt felelte kis gondolkozás után: „Annak hallani kell az Űr szavát és hinnie kell Jézusban." — „Hallotta már az Ö szavát?" — Ezt ügyetlenül kérdeztem, de éppen ezt fogta meg Isten a szívében. Azt felelte, hogy nem hallotta. Forgattam a Bibliát. A Jelenések 2, 20. verséhez érkeztem: „íme az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok és ő énvelem." Kérdeztem: „Mi kell ahhoz, hogy bejusson?" Azt mondta, hogy meg kell nyitni az ajtót. — „Ki fogja megnyitni az ajtót?" Erre az asszony arca ragyogni kezdett. Nem kellett szólanom többet; átment a halálból az életre. Ragyogó arccal mondta, hogy most hallotta az Ő szavát. Megijedtem: „Mit hall?" — „Azt az Ő szavát, amit most olvas." — Meghallotta Isten-11