Vetés és Aratás, 1970 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám
Az élő imameghallgattatás Emlékeztek? Teltek a hónapok, s ti testvérkéért imádkoztatok hárman minden este. Kérésetek Isten szívét kereste. S most, akit kértetek, itt van, rátok nevet. Mi volna más, mint élő imameghallgattatás! Még nem beszél semmit sem, mégis azt mondja: Meghallgat az Isten! Gőgicsélve biztat: Kérjetek bátran! Imádságot meghallgató Atyánk van! És ha maholnap idegen hangok gúnyolódva szólnak: Imádság? Ugyan! Mi értelme? — s szívetekben visszhangra lelne a kérdés, ne nézzetek másra, csak rá, az élő meghallgattatásra. S Enikő minden mosolya segítsen boldogan hinni: Meghallgat az Isten! T. E. 1968. Az elvégezhetetlen feladat Jóvoltod, Istenem, beláthatatlan, drága birtokom. Néha fenn járhatok egekbe ködlő, tiszta csúcsokon, de magasságod még elérhetetlen messzeségekben tündököl felettem. Máskor titkaidat, kincses mélységeidet kutatom. Könnyek, kínok között ködös, embernemjárta utakon. De mélységed még kikutathatatlan, szédítő mélyen feketéi alattam. Dalolva indulok, hogy bejárom hosszában-szél'iben csuda-birtokomat... s ha vándorlábam néha megpihen, mert esteledik: Elég ennyi mára! — boldogan kérdem: Hát nincsen határa?! Munka, bánat, öröm ... Velük is jóvoltod méregetem, mélyét és magasát... És ameddig tart tűnő életem, új feladata minden új reggelnek, s mind sürgetőbb, ahogy az évek telnek. Ez a szent feladat ragyogja be a szürke perceket. Rámbíztad, Istenem, és akármikor számonkérheted. De csak azt vallhatom, ha számonkéred: Uram, kevés volt rá az egész élet! T.E. Lefelé tartunk? Lefelé tartunk, mondják rólunk az emberek, ha fakul szemünk fénye és hangunk megremeg. Sajnálkozó mosolyt is meg-megfigyelhetünk, amikor kihagy néha az emlékezetünk. De bánkódjam miatta? Az óra lepereg, s vár az az ország, ahol senki se lesz öreg. Lefelé tartunk, mondják. Lépteink lassúak, óvatosak... nem várnak derűs, fényes utak. Halkabb a szó csengése, nehezen halljuk már, és veszít melegéből a kedves napsugár. De bánkódjam miatta? Ha dermeszt a hideg, vár az az ország, ahol senki se lesz öreg. Lefelé tartunk, mondják. De biztatón ragyog felénk Isten mosolya: Ne félj, pajzsod vagyök! Fáradt gyermeket hordoz az erős égi kéz. Szólít. Szava színarany és édes, mint a méz. Mit bánkódjam, ha szívem Isten állítja meg, s vár az az ország, ahol senki se lesz öreg. Lefelé tartunk, mondják. Nem! Fölfelé megyek! Hallom már a magasból a győztes éneket. S látom, fehér ruhában királyi trón körül nagy nyomorúságból jött, boldog sereg örül. Utam nem lefelé tart, csak a cél közeleg! Vár az az ország, ahol senki se lesz öreg. T. E. 6 Hanvay Marikának, Csabának, Lacikának
