Vetés és Aratás, 1970 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 2. szám

madtatok az Isten erejébe vetett hit ál­tal, aki feltámasztotta Őt a halálból" (Kol. 2,12). Már a legelső időkben is voltak emberek, akik értelmi okokból kételkedtek Jézus feltámadásában. Ennek a körülménynek köszönhetjük Pál szenvedélyes bizony­ságtételét a Feltámadottról (1. Kor. 15). Ez a bizonyságtétel a mai napig sem vesztett jelentőségéből. Mi hiszünk Jézus Krisztusban, a Feltámadottban. És mert hiszünk a Feltámadottban, hiszünk min­den ember feltámadásában. Ez egy bi­zonyos rend szerint történik: először Krisztus; azután azok, akik Krisztushoz tartoznak, amikor Ó eljön és végül min­den ember, hogy Isten ítélőszéke előtt megjelenjék. Ha Krisztus nem támadott volna fel, akkor halálunkkal minden be­fejeződne. Bolondok volnánk, ha nem akarnánk a világ szelleme szerint „enni és inni, mert holnap úgyis meghalunk". Ahol azonban a Feltámadottban, a halál legyőzőjében hiszünk, kijózanodunk és nem a halál, hanem a feltámadás elé megyünk, hiszen mindnyájan elváltozunk (1. Kor. 15, 51). Ezért józanul, a Feltá­madott erejében ellenállunk a bűnnek. Az a tény, hogy Urunk feltámadott és az Atyához ment, ezt a nagy vigasztalást jelenti nekünk, hogy a Feltámadott ben­nünket magához fog ragadni, hogy nála, a mi Urunknál legyünk minden idők­ben. összefoglalva, a mi hitünk a Feltámadott­ban és azáltal a mi feltámadásunkban is az örök életre nem üres vigasztalás a túlvilágról az erre a világra alkalmat­lan gyenge emberek számára. Életfelada­tunk ebben a világkorszakban a feltáma­dott Krisztust élni, őróla bizonyságot tenni. A hit józanul lát és szenved, mert látja, hogy az emberiség, az egész föld menthetetlenül a káosz felé rohan. Nem az ember, hanem az Isten alkot majd ebből ismét egy új kozmoszt, „új földet és új eget". Természetesen képzeletünk most még nem tudja lefesteni magának ezt az örök dicsőséget Istennél. A leg­nagyobb bodogság lesz az ember számá­ra, Jézussal, az ő Megváltójával és Isten­nel, az ő Atyjával elválaszthatatlan kö­zösségben élni majd. Hús vét reggelén e csodálatos jövőnek egy fénylő napsugara hatolt be hozzánk. Megszentelt átokhely Jézus a kapun kívül, a városon kívül szenvedett. Tekintete a templom tetejé­re és a várfalakra esett. Ő maga a ki­végzés helyén, a kitaszítottak és átko­zottak között halt meg. Ezzel megszen­telte ez átokhelyet — azaz ezt is Isten számára vette igénybe. Ott imádkozott, ott kiáltott Istenhez, ott vitte véghez Is­ten nagy művét. Azóta nincs többé el­átkozott hely, ahol ne lehetne Istenhez imádkozni. Minden helyet megszentelhet Jézus. A borzalmak helyén, a koncentrá­ciós táborokban is ó, de mennyi imádság és bizonyságtétel hangzott el! Akármilyen nehéz helyzetbe jut, bár­mennyire egyedül érzi magát, még ha kitaszították is, a hivő keresztyént Isten soha nem hagyja el. Mindenütt kiálthat hozzá. De feladata is van a hivő embernek. Ma is üldöznek, kivetnek, mellőznek, kigú­nyolnak embereket — csak azért, mert ők mások. Nem húzódhatunk vissza a kényelmes nemtörődömség sáncai mögé. A visszás állapotokon a szeretet evangé­liuma tud változtatni. A kitaszítottak a cselekvő szeretetre várnak. Világszer­te vajúdás megy végbe. A hivő ember akkor segít igazán, ha betölti a helyét. Krisztus szenvedett — nekünk is vállal­nunk kell a szenvedést. Megszentelt átokhely! 2

Next

/
Oldalképek
Tartalom