Vetés és Aratás, 1970 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám
madtatok az Isten erejébe vetett hit által, aki feltámasztotta Őt a halálból" (Kol. 2,12). Már a legelső időkben is voltak emberek, akik értelmi okokból kételkedtek Jézus feltámadásában. Ennek a körülménynek köszönhetjük Pál szenvedélyes bizonyságtételét a Feltámadottról (1. Kor. 15). Ez a bizonyságtétel a mai napig sem vesztett jelentőségéből. Mi hiszünk Jézus Krisztusban, a Feltámadottban. És mert hiszünk a Feltámadottban, hiszünk minden ember feltámadásában. Ez egy bizonyos rend szerint történik: először Krisztus; azután azok, akik Krisztushoz tartoznak, amikor Ó eljön és végül minden ember, hogy Isten ítélőszéke előtt megjelenjék. Ha Krisztus nem támadott volna fel, akkor halálunkkal minden befejeződne. Bolondok volnánk, ha nem akarnánk a világ szelleme szerint „enni és inni, mert holnap úgyis meghalunk". Ahol azonban a Feltámadottban, a halál legyőzőjében hiszünk, kijózanodunk és nem a halál, hanem a feltámadás elé megyünk, hiszen mindnyájan elváltozunk (1. Kor. 15, 51). Ezért józanul, a Feltámadott erejében ellenállunk a bűnnek. Az a tény, hogy Urunk feltámadott és az Atyához ment, ezt a nagy vigasztalást jelenti nekünk, hogy a Feltámadott bennünket magához fog ragadni, hogy nála, a mi Urunknál legyünk minden időkben. összefoglalva, a mi hitünk a Feltámadottban és azáltal a mi feltámadásunkban is az örök életre nem üres vigasztalás a túlvilágról az erre a világra alkalmatlan gyenge emberek számára. Életfeladatunk ebben a világkorszakban a feltámadott Krisztust élni, őróla bizonyságot tenni. A hit józanul lát és szenved, mert látja, hogy az emberiség, az egész föld menthetetlenül a káosz felé rohan. Nem az ember, hanem az Isten alkot majd ebből ismét egy új kozmoszt, „új földet és új eget". Természetesen képzeletünk most még nem tudja lefesteni magának ezt az örök dicsőséget Istennél. A legnagyobb bodogság lesz az ember számára, Jézussal, az ő Megváltójával és Istennel, az ő Atyjával elválaszthatatlan közösségben élni majd. Hús vét reggelén e csodálatos jövőnek egy fénylő napsugara hatolt be hozzánk. Megszentelt átokhely Jézus a kapun kívül, a városon kívül szenvedett. Tekintete a templom tetejére és a várfalakra esett. Ő maga a kivégzés helyén, a kitaszítottak és átkozottak között halt meg. Ezzel megszentelte ez átokhelyet — azaz ezt is Isten számára vette igénybe. Ott imádkozott, ott kiáltott Istenhez, ott vitte véghez Isten nagy művét. Azóta nincs többé elátkozott hely, ahol ne lehetne Istenhez imádkozni. Minden helyet megszentelhet Jézus. A borzalmak helyén, a koncentrációs táborokban is ó, de mennyi imádság és bizonyságtétel hangzott el! Akármilyen nehéz helyzetbe jut, bármennyire egyedül érzi magát, még ha kitaszították is, a hivő keresztyént Isten soha nem hagyja el. Mindenütt kiálthat hozzá. De feladata is van a hivő embernek. Ma is üldöznek, kivetnek, mellőznek, kigúnyolnak embereket — csak azért, mert ők mások. Nem húzódhatunk vissza a kényelmes nemtörődömség sáncai mögé. A visszás állapotokon a szeretet evangéliuma tud változtatni. A kitaszítottak a cselekvő szeretetre várnak. Világszerte vajúdás megy végbe. A hivő ember akkor segít igazán, ha betölti a helyét. Krisztus szenvedett — nekünk is vállalnunk kell a szenvedést. Megszentelt átokhely! 2
