Vetés és Aratás, 1968 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1968 / 3. szám
W. Nee: 6. Istent imádni mint a Seregek Urát Józsué könyve azzal a megbízatással kezdődik, hogy Józsué vezesse Isten népét Kánaánba. Milyen súlyos felelősség! Mózes, Isten idős szolgája meghalt, Áron szintén. És most Józsué, ez a fiatalember ilyen óriási feladat előtt áll. Vajon mit érezhetett Józsué? Ha Mózes hosszú évek tapasztalataival nem vezethette be ezt a népet az ő országába, mit remélhetett ő, mint fiatalember? És hogy végez a hét törzzsel — e rettentes ellenséggel — mely az országot birtokolta? Hogyan tudja majd vezetni ezt a népet, Izrael gyermekeit, akik halálos aggodalommal és állandó panasszal voltak eltelve? Csodálkoztok-e azon, hogy Józsué, látva ezt a feladatot, egy cseppet sem volt boldog? Azonban látomása volt. Egy férfiú jelent meg előtte kivont karddal. Mivel nem ismerte őt, megkérdezte: „Közülünk való vagy-e te vagy ellenségeink közül?" (Józsué 5,13). A férfiú határozott „nem"-mel válaszolt. Sem az egyik, sem a másik oldalhoz nem tartozott. Más szándékkal jött. „Az Űr seregének fejedelme vagyok, most jöttem!" Dicsérjétek Istent ezen szándékáért! Magasztaljátok Istent, az Úr Jézus ezen szándékáért! Ő nem azért jött, hogy nekünk vagy ellenségeinknek segítsen, hanem hogy mint az Úr seregének fejedelme elfoglalja a helyét. Ha az Úr seregéhez tartoztok, úgy ő a ti fejedelmetek. Itt nem arról van szó, hogy segítséget nyerjünk, hanem hogy az ő vezető szerepét elfogadjuk. Nem azért jött, hogy támogasson minket, hanem hogy alárendeljük magunkat néki. Hogy reagált Józsué, amikor meghallotta, hogy ez a férfiú mint az Úr seregének fejedelme jött? „Leborult arccal a földre és meghajtotta magát." Látjátok tehát, mit akar Isten? Semmit sem tesz a ti, vagy ellenségeitek támogatására. Isten nem elegyedik a harcba, hogy itt vagy ott egy kis segítséget nyújtson. Ő parancsol a haderőknek és azt kívánja, hogy meghódoljunk előtte. A sok ellenséggel szemben a szükséget nem az oldaná meg, ha Isten egyszerűen segítene nekünk. De ha alávetjük magunkat, ez az egész problémát megoldja. Mindez csak azért van, hogy vezetésének alárendeljük magunkat. Ha övé a parancsolás joga, akkor minden jóra fordul. Isten gyermekei között az a legnagyobb baj, hogy minden a saját személyük körül forog és a saját érdekeiket szolgálja. Ez nem Isten akarata. Ha megadjuk magunkat néki, ezek a kérdések mind eltűnnek. Nem ismeritek Istent, ha azt gondoljátok, hogy a harcban ő alárendelt helyzetet vehet magára. Neki kell vezetni és nekünk kell alárendelnünk magunkat. Vezetése alatt a megfelelő helyre utasít és felismeritek, mi az imádat és mit jelent az értetek kivont kard vezetése alatt állni. 7. Isten imádata egy gyermek felett Sámuel l.könyve első fejezetében az imádat valódi lelkületével találkozunk. Ismeritek a történetet. Penninának voltak gyermekei, Annának nem. Vetélytársnője ezért állandóan bosszantotta Annát. Bánatában egy fiúért könyörgött az Úrhoz és megtapasztalta kérése beteljesülését. Amint elválasztotta a gyermeket, elment Anna Silóba, a templomba s a fiút a következő szavakkal adta át: „Ezért a fiúért könyörögtem; az Úr megadta kérésemet, amelyet tőle kértem. Most azért én is az Úrnak szentelem; teljes életére az Úrnak legyen szentelve." Itt két egészen különös kijelentéssel találkozunk. Észrevettétek? Rendkívül értékeseknek találom ezeket. „Az Úr megadta kérésemet, ezért az Úrnak szentelem." Az Úr ajándékozta neki a gyermeket és Anna viszaadja azt az Úrnak. Milyen imameghallgattatás jelenthetett volna többet Annának? Hiszen sóvárgó vágya volt egy gyermek s amikor ezzel megajándékozta az Úr, visszaadta őt ismét az adományozónak. Testvéreim, erről az asszonyról igazán elmondhatjuk: „Imádta az Urat." Nem aki Isten kegyelmét kívánja, hanem aki Istent magát óhajtja, az tudja őt méltóképpen imádni. Anna megmutatja nekünk, hogy elsősorban nem az imameghallgattatás (vagy az elnyert kegyelem) a mindenekfelett való érték, hanem Isten útja, ahogyan ajándékát adja. Isten Sámuelt adta neki, ő pedig visszaadta Istennek. Amikor Sámuel az ő kezéből Isten kezébe ment át, szívéből imádat szállt Isten felé. így mi sem ismerjük fel, mi az imádat, míg Sámuelünket át nem adtuk Istennek. Sohasem tudom Ábrahámot elfelejteni. Bár már többször beszéltünk róla, mégis ismét meg kell említenem. Mindig nagy hatással van rám Ábrahám megjegyzése, amit szolgájához intézett, mikor elindult, hogy Izsá4
