Veszprémi Ellenőr, 1909 (4. évfolyam, 1-2. szám)
1909-01-02 / 1. szám
1909. január 2. VESZPRÉMI ELL ENŐR (1. szám.) 3. oldal. felolvastatván, Perényi javasolta a pótköltségvetésnek egész terjedelmében való elfogadását. A kevés számban jelen volt bizottsági tagok annélkül, hogy az állandó választmányban történt visszavonásról értesítve lettek volna, a kellő tájékozottság hiányában a pótköltségvetést egész terjedelmében, tehát a többször említett 800 koronával együtt megszavazták. Miután pedig ezen 800 koronás tételt az állandó választmány sem formailag, sem érdemileg nem tárgyalta, s az alispánnak akkori visszavonási nyilatkozata után nem is tárgyalhatta, — nyilvánvaló, hogy a megyegyülésnek sem lett volna szabad az ügyet tárgyalnia. Ezen meggyőződésben volt és van több megyebizottsági tag, akik a sérelmes határozat ellen a belügyminiszterhez fellebbeztek, kérvén a 800 korona útiköltségre vonatkozó határozat megsemmisítését. H. Gy. Borsszemek. Vaclj ogászok. Dekadens korszakban élünk. A legtöbb téren hányadunk. S ne tévesszen meg bennünket az a körülmény sem, hogy rajongó kutatók aeroplanokon száguldanak a levegőégen, s szegik nyakukat; se a drótnélküli telegraf, de még a szív nníktidését lefotografáló uj találmány se. A teknika terén ugyanis vannak vívmányok, de mindez mi a tenger sima tükréhez, a még fel nem fedezett, ki nem kutatott erők végtelen tömegéhez. Mert ezen titkos erők száma végtelen, s az idők teljéig mindig és folytonosan alkalmat fognak szolgáltatni az emberiségnek a további kutatásokra, felfedezésekre, hogy legyen mivel bíbelődnie; hogy legyen folyton valami, ami tudásvágyát ingerli, ambícióját sarkallja. Egyebekben, vagy általánosságban pedig a mai kor gyermekei tucat, sablón-emberek. Sehol nem lehet ezt jobban tapasztalni, mint a kenyérkereseii pályákon mozgó nemzedéknél, kiknek műveltsége, tanultsága, tudása manapság a legszűkebb korlátok közé van szorítva, hála a mai tanrendszernek, s a tanuló ifjúság tunyaságának. A tanrendszert azért említettük, meri azt az elvet inaugurálták, hogy a fiatalság testi fejlesztésére is nagy súly fektetendő, de mely fejlesztést valójában vagy éppen nem, vagy csak a biliárd asztaloknál, vagy kávéházi és utcai verekedéseknél látjuk, melyek napirenden — vannak, egyebekben pedig csak cérnanyaku, pipaszárlábú, beesett mellű" gyászalakokat látuuk, kiknek ebrázatján a nagy testi enerváltságnát fogva, még a férfiuságnak ama bizonyos „nem gyáva moha“ sem bir kiserkedni! A tanuló ifjúság tunyaságát azért említettük és pedig teljesen indokoltan, mert tanuló ifjúságunk tényleg tunya! Tunya, rest, renyhe, j lusta, stb. S ha az arabusok az oroszlánt számos nagy tulajdonságaiért 2000 néven bírják megnevezni, ; — a mi ifjúságunk tunyaságát és élhetetlenségét vájjon hány ezer néven kellene és lehetne kifejezni? Sajnos, hogy ez a tunyaság, renyheség nemcsak az elméleti tanulással elfoglalt ifjúság- j nál, hanem a kézi ügyességek elsajátításában vesződő iparos ifjaknál is egyaránt megállapít- j ható. Ezek is csak a legszükségesebbet sajátítják ! el, s felszabadulván egy piros nyakkendő, cigaretta, s literes fiaskóban íojtatják tanulmányaikat, s igy tökéletesítik magukat, szaporítván a rossz iparos iparosok amúgy se csekély számát. Tisztelet a kivételeknek! — De inig az iparos, a kézműves tudatlansága, vagy korlátolt tudása legtöbb esetben csak magának az-illető iparos- ; nak okoz kárt, ellenkezőleg áll ez az elméleti j tudást követelő és feltételező laíeiner pályákon. Itt majdnem minden esetben a nagyközönség fizeti meg az illető egyének tudatlanságának árát. Sehol ezt eklatánsabban nem tapasztaljuk, mint a jogászi pályán, a mai legfiatalabb jogász nemzedék körében. Tisztelet a kivételeknek! Csupa, sablon szerint jól-rosszul kiképzett jogász! Hol vannak a régi jurátusok? Hol a nagy- tudásu ügyvédek, prókátorok vagy mondjuk fiskálisok, kik egy emberöltőt töltöttek el a jogi tudományok elsajátításában, az abban való búvárkodásban, de mindenütt és mindenkor meg is állták helyüket, akár az ellenfél ügyvédjével szemben, akár a tárgyalótermekkel a bírák előtt, akár a magas diétán! Tudomány, tudás, érvek, törvényparagrafusok voltak fegyvereik, s ha alkalomadtán és szükség esetén, magyaros eredetiséggel és zamatossággal fűszerezték is beszédeiket és előadásaikat, a finomság, a művelt tónus, főleg pedig a tisztességes tendencia lengette át mindenha debcittejukat. Másként állunk ma, főkép a legfiatalabb jogász nemzedékkel. Munden jogi tudás és ismeret nélkül, egyetemet soha nem látva, tengetik át jogászi éveiket. Még a kellő praxissal sem rendelkeznek, mert kis vidéki városokban, ügyetlen, iigyeíogyott, vagy egy- esetleg kevés ügyü ügyvédek irodáiban nyavalyognak Yost írógép, s hatosos perek kereseteinek lemásolása mellett. A tárgyalótermekben valóságos gyászalakok. Valóságos miíbuták, vagy Fr/mm-növendékei benyomását keltve a hallgatóságban. Hebegnek, dadognak, hol elpirulnak, hol elsápadoznak tudatlanságuk érzetében, kapkodnak a törvénykönyvek után, melyekben lázasan, de hiába kutatnak, mert a legtöbb esetben oly trottlik, hogy arról sincsen fogalmuk, hol kell egyik-másik paragrafust megkeresni. Sülnek, főinek, a hallgatóság és a felek maguk szégyenük a dolgot, a bíróság tagjait pedig az indokolt idegességtől a guta környékezi, végre a szégyenkező mübutát, a vadjogászt egy-egy kegyes útbaigazítással a kátyúból kisegítik. Egyben azonban mindnyájan hasonlítanak egymáshoz ezek a vadjogászok, ezek a mübuták! Tudásuk nem lévén, gorombasággal, az ellenfél sértegetésével akarnak pert nyerni. Csak meg kell hallgatni egy ilyen vadjogászt, ha védőügyvéd. Ügy beszél a panaszosról és a panaszossal, mintha ő volna a vádló, s valóságos' vádbeszédet mond, oly aljasságokkal fűszerezve, aminöt csak a piaci hölgyek, vagy trógerok közt lehet hallani. Nem védenek, hanem sértegetnek és rágalmaznak, mi mellett a legeütélendőbb és legutálatosabb a tendencia, mely őket vezeti. Durva, ocsmány hangot vittek be Themis templomába, melyben ezelőtt a tudás s tisztességes tónus uralkodott. De hiában, mert az ítélkezésre összeült tudós bírák, mindmegannyi urak, gentlemanok, kellő értékére szállítják le az üresfejü mübuták, vadjogászok bőgőseit és mekegéseit s a legtöbb esetben az ily mübu- tákon és ügyfeleiken verik el a port. Hát ez az ő bajuk és káruk s ügyfeleiké. Azonban nem közömbös a nagyközönségre s ezekkel a vad- jogászokkal tárgyalni kénytelen felekre az a rustikus és kvaüfikálhatatlan modor, melyet ezek a testileg és szellemileg elsatnyult, elmaradt műbuták, vadjogászok, frimmistak tanúsítanak, s elköveíkezhetik az az idő, amidőn ezek az íiresfejüek meglékelve cipelik haza a tárgyalóteremből, csak kaiapíartásra alkalmas kobakjukat. A biróság ugyanis nagyon szabad kezet enged ezeknek a mübutáknak, vadjogászoknak a tárgyaló teremben való garázdálkodásra. Megtörtük pedig ezen friss Borsszemünket azon alkalomból, hogy a múlt hét folyamán ismét bő alkalmunk volt a Darvin tantételét igazoló mübuta vadjogászok garázdálkodásait végigélvezni. A balaíomidéki vasútról. A mi szép tengerünk életében uj korszakot nyitó vasútvonal immár oly állapotban van, hogy látható eredményekről adhatunk számot. Aktuálissá vált a közönség minden érdekét kielégítő menetrend megállapítása, a mely téren a Balatoni Szövetségnek is szerepet kell vinnie. Ezúttal az építés előhaladásárói óhajtjuk tájékoztatni az érdeklődő közönséget, melynek körében — túlzott, s részben hamis hírek folytán — bizonyos fokú bizalmatlanság és kétkedés tapasztalható a vonalnak a kitűzött határidőben való elkészítésére nézve. Az alább közölt hiteles számadatok és tények alkalmasak arra, hogy nemcsak megnyugtassák a kétkedőket, hanem, hogy laikusokra és szakemberekre egyaránt kellemes meglepetésként hassanak. Az építésre eddig tiz hónap állott rendelkezésre, a mely idő alatt négymiliiónyolcszáz- ötvenezer köbméter íöldmozgósitást (kiemelést és feltöltést kellett végezni, hogy a vágány lerakható legyen. El kellett készíteni a 139 kilométer hosszú vonalon 300 vízáteresztőt és hidat, utóbbiak között van a 28 méter össz- nyilásu veszprémi viadukt s a 26 méter nyílású szabadbattyányi rácsos tartós hid, hat nagyméretű boltozott hid; elkészült az akarattyai 95'0 méter hosszú alagút, a külső oromzatok kivételével, három hatalmas támasztófal, a melyhez hatezer köbméter követ használtak fel. A vágányok lerakása annyira haiadt, hogy Börgönd- Akarattya-puszta, Veszprém-Arács, Tapolca-Ti- hany-Aszófő között, tehát mintegy 112 kilométeren rendes anyagvonat közlekedése folyik s remény van arra, hogy a hiányzó 27 kilométeren a vágány még ez év folyamán feküdni fog. A vágány ágyazására előirányzott száznyolcvanezer köbméter zúzott kő és kavics nagy része már ki van szállítva s a hiányzó rész termelése a badacsonyi bazalt zuzó-telepen, az akali és veszprémi kavicsbányákban, a polgárdi kőzúzó-telepen szakadatlanul folyik. A vonalat már távolról jelzik a táviró- és telefonvezeték oszlopai s az előbukkanó őrházak, állomási épületek élénk piros tetői. Az épületek külső teljes elkészítését a szokatlanul korán beállott tél megakasztotta s az kora tavasszal fog megtörténni, de a belső munkák és berendezések a télen át elkészülnek s igy a vonalszemélyzet — „Az Isten küldte kigyelmedet Szabó uram! Nem tudom mi történt volna, ha nem jön. De reméljük, hogy a Sylvester estét velünk tölti, nem úgy, mint a minap, mikor igazán zokon esett, hogy a karácsonyi szent estét nem töltötte velünk.“ — „Isten? Szent est? Nekem egyikhez sincs jogom. Az Istentől félek. A szent estét pedig csak megszentségteleniteném. Ej! Ne beszéljünk róla. Farkasokra vadászom. Addig van. Ma sem jöttem volna el. De valami vonz; valami hív; valami kényszerit, hogy mégegyszer megtekintsek egy drága emléket ebben a várban, a mig nincs lakója. Aztán úgy sem láttok többet.“ A társaság nagyon elkomolyodott erre a sajátságos beszédre. Végre a várnagy bátorságot vett magának, hogy megkérdje: — „De hát jó uram! Ne nehesztelj a számért. Mi a te bánatod? Mert, hogy van s az nagy, azt látom. Azt is látom, hogy nem vagy az, akinek gondolunk. A múltad nem egyez a jelennel. Hős voltál. Az is vagy. S miért, hogy a hősiességet, e sámsoni erőt a farkasok ellen és nem hazád javára használod föl.“ Szabó szinte vadul tekintett a várnagyra, hogy mindnyájan megrettentek. — „Ember! Ne kutass, ne kisérts. Én már csak voltam. Most senki sem vagyok. Rosz- Szabb a senkinél. Isten! Haza! Szolgáltam őket. Elmúlt. Már nem lehet, nem szabad!“ Aztán hosszan elgondolkozott. A többiek nem mertek szóllani. Végre felocsúdott a merengéséből és szelidebb hangon szólt. — „Öreg! Vegyed a fáklyát és kisérj a képcsarnokba. De nem is kell. Oda találok én a sötétben is s a hold fénye megmutatja velem azt, a mit mégegyszer látni kívánok.“ Fölkelt s nagy, nehézkes lépésekkel felment a képcsarnokba, a hol páncélos vitézek és deli hölgyek tekintettek arany kereteikből a hold ezüstös fényébe. Ott megállt, egy szép fiatal nő arcképe előtt. Soká-soká nézett reá. Erős kezét a szivére szorította. Mintha annak lázongását akarná visszafojtani. Aztán lehajtotta a fejét; kezeit száraz, égő szemeire nyomta s mélyen felsóhajtotí: „Ha legalább sírni tudnék, de nem tudok. Ha legalább imádkozhatnám, de nem szabad.“ Megfordult lehajolt, s a lepörgött vakolat egy morzsáját felvéve, a keblére rejté s elcsiigedt tekintettel újra visszatért a várnagyhoz. A várnagy, aki azalatt falatozni valót rakott az asztalra, kínálta étellel-itallal. De Szabó csak a fejét rázta s indulni készült. — „Hát ismét elmegy kegyelmed? Ismét éjnek idején? Hátha baja esik azáltal a gonosz német által?“ Szólt a várnagy. Szabó szomorúan mosolygott. „Veszély“, mondá. „Engem nem fenyeget. Bár fenyegetne! Az reménységet nyújtana a megváltásra. Megyek. Éppen azután a nyomorult után, nehogy valami gonoszságot kövessen el. Adj Isten! Most már csakugyan alig találkozunk jó ember. Legalább itt soha.“
