Veszprémi Ellenőr, 1908 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1908-11-21 / 47. szám
III. évfolyam. Te»*prém, 1008. november 21. 47. szám. Előfizetés: Egy évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 24 fillér. Felelős szerkesztő: llupkn György Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kökép-uica 13. szám. Szemle. Veszprém, 1908. november 20. Beteg a szerkesztő, súlyos bajából most Jábbadozik. Nem bir olyan megfeszített erővel dolgozni, mint ahogy megszoktuk tőle. Tehát megkért engem is, aki néhanapján szintén szoktam tollat forgatni, — hogy én Írjak valamit! Valamit! Eme meghatározásból azt lehetne következtetni, hogy az én feladatom nagyon megvan könnyítve, amennyiben szabadon választhatom meg a tárgyat, amiről írni szándékozom. Pedig hát nem úgy van. Könnyebb kötött marsruta szerint haladni. Mikor az embernek megmondják: erről irj! Ellenben sokkal nehezebb úgy írni, mikor az embert a maga szabadjára hagyják, hogy írjon valamit. Bizony, a mint azt néhai Fenvessy Ferenc egyik felolvasásán mondotta, nehezebb feladat az, mint mikor a botokudok fejedelme karókkal felfegyverzett alattvalóival őriztette a mocsarat, hogy a kuruttyoló békákat el- hallgaítassák. Vagy mint mikor a Fidzsi szigetek lakóinak kacikája, (különben nem tudom anrak nevezték-e?) meg- parancsolta, hogy fogjanak neki olyan kanári madarat, amelyiknek az egyik füle fehér, a másik fekete. Írni valamit; írni arról ami tetszik. Mikor voltaképpen semmi sem tetszik. Hát ugyan mi is tetszhetnék? A nagy világban, vagy a mi szükebb hazánkban: a megpiacrendezett és villámmal meg nem világított városunkban? A nagy világról ennek a szerény kis lapnak nem sok mondani valója lehet. Hazudnak arról eleget a gombaszámra termő országos és világlapok — jó pénzért; jót — rosszat vegyest. A mi szükebb hazánkról ugyan szeretnénk sok-sok szépet és jót írni; és bizonyára nem mi vagyunk az okai, hogy azt jó lélekkel meg nem tehetjük. Mert hogy valami nekünk nem tetszik, az magában véve nem nagy baj és nem is volna akadály. Hogy van olyan, ami sokaknak nem tetszik, az már nagyobb baj. — S mert van olyan is ami senkinek sem tetszik, — az már a legnagyobb baj. A legeslegnagyobb baj pedig az, hogy akár tetszik valami nekem, nekünk, valamennyiünknek, akár nein, — az törik-szakad meglesz, vagy nem lesz meg! Hogyan lesz meg? Miért lesz meg? Kik által lesz meg? Mi miatt? Vagy kik miatt nem lesz meg? Azon bizony én nem töröm a fejemet. Nem adok én rébuszokat fel a közönségnek, a miket úgyis előre kitalálhat magától is mindenki. Hát iszen Isten nevében! Ha az intézkedések a remélt sikert eredményezik, hagyján volna ez is, ha legalább félsikert érnek el. De ha már ezeknek ellenkezője lett vagy lesz az eredmény, — az ugyan kinek tessék? Mert láttunk már olyan fél és balsikert többet is városunkban, s kecsegtet az a kilátás, hogy többet is fogunk még látni. Kisebb szabású átmeneti dolgoknál és nagyobb szabású állandó alkotásoknál. Hogy többet ne mondjunk, ott van a király fényes fogadtatása. Sokaknak tetszett, sokaknak nem tetszett. Az igények és az Ízlés különbözők. De hát ez mellékes. A fő az, hogy a legérdekeltebb személyeknek tetszett légyen. Már pedig — a mint a kép mutatta — annak aligha nagyon tetszett. Hát az a famózus vasúti áthidalás ? Persze ezt nem a mi uraink csinálták. Az igaz. Hanem, hogy megakadályozhatták volna: az még igazabb. Legalább nem kellett volna a király-látogatás alkalmával egy előkelő bécsi úrtól olyan kritikát hallanunk: „So ein dummes Zeug kann man nur im Kréwinki findend1 (Ilyen buta dolgot csak Mucsán lehet találni.) No meg a színház. Nem arról beszélünk, hogy kellett-e az a városnak, vagy nem kellett? Akkora-e nálunk a közönség nagy tömege a kultúrintézmények iránti hő lelki vágyakozás, hogy halaszthatlan volt az építés? Arányban áll-e a rendelkezésre levő erőkkel az anyagi teher, a mit az épilése igénybe vett? Sőt még arról sem beszélünk, hogy vájjon milyen mértékben lesz és lehet ez a kultúra előmozdításának eszköze! Hanem arról beszélünk, hogy ha már a közönségnek szórakozó helyül felállitta- tott, legyen az olyanképpen felszerelve, s ellátva, nem is a kényelem, hanem egészségi szempontok szerint, hogy a közönség saját testi egészségének kockáztatása nélkül látogathassa. A szellemi igényeket, úgy látszik, kielégíti a Mozi. Már pedig úgy látszik, hogy az a szinház bizony nincs úgy ellátva és felszerelve. r Én ugyan csak másodkézből tudom. Úgy hallom másoktól. Erre még nem építenek bírálatot. Hanem alapítok szemeimnek észleletére, mely a színházból kijövő lánykák és asszonyságoknak a hidegtől tipegő lábacskáit és piros orrocskáit volt szerencsétlen szemlélhetni. (A férfiak piros orra nem bizonyíték.) No meg a piacrendezés. Nem mondom hogy rossz dolog az — ha jól megoldaAmerikai történetek! Irta: Miskolczi Henrik. Egy yankee és egy zöld. Azt hiszem, mindenki tudja, hogy ki s mi egy yankee? A yankee olyan büszke hidalgó, ki mert már az apja is. Amerikában látta meg az Isten szép napját, lenéz és megvet minden más országban született halandót. Sőt nemcsak lenézi és megveti, hanem egyenesen jogot formál arra, hogy csúffá tegye, megcsalja, becsapja. A zöld pedig egy olyan tájékozatlan individum, ki uton-utfélén megbotlik s mert a szokásokat és viszonyokat nem ismeri, gunytárgya lesz az utolsó loffernek (magyarán: fiatal csavargó) és nagyon alkalmas a legutolsó amerikai fejős tehenének. Most, hogy e két alakot jól-rosszul jellemeztem, rátérhetek arra a tanulságos históriára, mely egy yankee és egy zöld között a newyorki Clarendon hotelben megtörtént. Megtörténhetett bárhol is Amerikában. A Clarendon hotel a 4. Avenuen és a 19 utca sarkán elég szép amerikai beszállóhely, hol milliomosok, pénztelenek, négerek és fehérek egymásnak adják a kilincset. A már megnevezett hotel bár-jánál (olyan amerikai különleges sörös asztal, amely mellett a vendégek állva isszák az italokat) egy typikus amerikai alak feszelgett. Vulnery James arca a borotválástól már egészen kékesfekete, de gyűrött ruhája még arcánál is feketébb, mig félcilindere ütölt-kopott és nyakkendője még kötélnek sem volna már elég jó. — De Andrew, légy könyörületes! mondta Vulnery az asztal mögött álló alakhoz. Redress Andrew, a sörbár bérlője volt, de testes alakjáról Ítélve, inkább mészárosnak hinné az ember, mint egy előkelő hotel egyik részesének. — Nem teszek veled jót, ha inni adok, — válaszolá a megszóilitott. — Olyan szomjas vagyok, hogy a nyelvem egészen a szájpadlásomhoz száradt. — Igyál vizet! James keserű arcot vágott. Egy percig gondolkozott és azután mintha valami mentő eszméje támadt volna, kibőgte: — Adj hát öt centet . . . kölcsön. A mészárosforma ember az állványon álló szoborra mutatott, mely Liberty szobra volt, rajta e felírással: „No trust!“ (nincs hitel). — Itt a válaszom. — Ugy-e, mikor én tartottalak, jól esett neked a hizlalás? Most, a sok kapott dollárért öt centet nem adsz vissza? Redress a vádra nem felelt. Kereste a szót, hogy mit mondjon válaszul. Végre bosszúsan a könyörgő fejéhez vágta: — Takarodjál innen! Elriasztod a vendégeimet! Ha szép szóra nem mégysz, akkor . . . A befejezést meztelen, izmos karjának mozdulatával jelezte. Kidobást jelzett. — Kidobsz az utcára? Tőled ezt is elhiszem. Csak a bűnömért szenvedek. En is ilyen hetyke legény voltam, de most lehunyt napom. Vulnery egész hamleti hanglejtéssel mondta ez utolsó szavakat és egy közeli hintaszékbe dobta magát, hol a lenni és nem lenni problémája fölött töprengett. A sok jövő-menő alakok közül egy fekete körszakállas, napsütötte arcú, deli alak vált ki és a bár felé tartott. Hosszú bő köpönyeg fedte testét és fején széles carbonári kalap ült. Kezében nehéz útitáskát cipelt. Imbolygó járásából és tétovázó tekintetéből, idegenszeríi viselete nélkül is világosan látszott, hogy nemrégen tapossa Amerika földjét. — A jövevényt útjában egy 12 évés sunyi szemű, de virgonc fickó egyszerre feltartoztaüa. — Szé, mister cipőjét akarja tisztittatni? — kérdezte és a hátán cipelt ládikát, melyben szerszámai voltak, a földre helyezte. Az idegennek tetszett a fiú és szóba állt vele. — Hát piszkosnak találod cipőmet? — Nem elég fényes. Meglátszik rajta, hogy nem amerikai munka. Mázolás. — Hát te jobban értesz hozzá ? — Próbálja meg. A siivölvény csizmatisztitó Iád ácskaját az idegen lábai elé tette és ugyancsak nagy szakértelemmel tisztította annak cipőit.
