Veszprémi Ellenőr, 1907 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1907-12-21 / 51. szám
/ ' v . »KGJELE^IK MISBE»SZOMBATOSDÉLTTÁS. Előfizetési árak: Egy évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor., Amerikába egy évre 16 kor. Jegyzőknek, tanítóknak és vidéki vendéglősöknek egy évre 8 korona. — Egyes szám ára 24 fillér. Nyilt-tér garmond sora 40 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veszprém, Virág-utca 98., a hova a lap szellemi részét illető közlemények, továbbá az előfizetési és hirdetési dijak küldendők. Hupka György Kéziratokat nem adunk vissza. Névtelen levelek figyelembe nem vétetnek. GLORIA IN EXCELSIS... Immár tizenkilenc évszázad és egy évheted zajlott le a Messiás eljövetele óta. Közel két ezredév viharzott el az emberiség fölött ama idő óta, midőn eljőve a világ világossága, az Isten egyszülött Fia, hogy a világot bűneitől megtisztítsa. „És az Ige testté lön.“ Tekintsük át röviden az emberiség e küzdelmes 19 évszázadát, vessünk egy rövid pillantást e szent napon a világ társadalmának viharos múltjára, s az emberfölötti küzdelmek végtelen során keresztülhaladva, ma a szeretet ünnepén vetkezzük le az emberi gyarlóság salakját s a szeretetnek, e világot önmagában rejtő hatalmas eszmének hatása alatt öleljük fel keblünkre a társadalmat s magasztos hozsannát zengő ajakkal emeljük fel szivünket — a világ szivét — a Teremtőhöz s az isteni Gyermekhez. Sursum corda! Úgy tetszik, mintha a kereszténységnek a földön való megjelenése óta egy roppant fordulást végzett volna a világ sorja; akkor bölcsek töprengtek, tudósok kutatták, s az emberiség epedve várta a nagy kérdésre a megnyugtató választ: mi legyen az ember célja? És egy kisded szállott le az emberek közé, az Isten maga és Isten országát és benne lelki békét hirdetve, megadta a nagy feleletet. Ma szintén forrong az emberiség, a társadalom mélyéből vésztjósló moraj hangzik föl; minden jel arra mutat, hogy az idők telje, habár kisebb- szerű átalakulásra — ismét elérkezett. Most az emberiség zömének anyagi boldogulása vár kedvező megoldásra. Es megszólal az agg Főpap, „lumen de coelo,“ az ember országában is visz- szatérést hirdetve a keresztény tanokhoz, amelyek e téren is egyedül vannak hivatva boldogítani az emberi nemet. S méltán, mert amint keresztény alapokon fejlődött ki a humanizmus s ennek következtében a mai társadalom, csakis a kereszténység, vagy nevezzük egy általánosabb, több felekezetet felölelő jelzővel, a valláserkölcsi szellem az, mely megújítani képes azt. A priori nem fo- j gadható el, hogy a jel n válságos hely- } zet tisztán és kizárólag a fejlődés szükségszerű jelensége, mert hisz a haladás isteni, más szóval természetföiötti, s ha a rohamos fejlődésnek meg is vannak fájdalmas visszahatásai, puszta ténye nem szülhet állandó, beteges állapotot. Több igazság van abban a felfogásban, hogy az anyagi haladással ujult erővel támadt föl az emberben a kiirthatatlan pogány érzés, mely Castelar ragyogó nyelvezetével dicséri a rennaisanceot, amelyben az ember állítólag valódi lényének öntudatára ébredt s az égről a földre szegezve szemeit, itt lent keresi igazi boldogságát s elfordul a valláserkölcsi tanok szomorú tételeitől, hol a becsület, az alázatosság és önmegtagadás virrasztanak a kereszt tövében. Ma 1907-edszer ünnepli a világ az Ige leszállását. E napokat, a karácsony eme szent ünnepkörét nem lehet átélni, hanem csak — álmodni. Talán azért, mert az egyház maga is éjjel ünnepli az ,,örök világosság“ azon sugarának megjelenését, melyet az emberiség történetében Krisztusnak neveznek. Nem tudom miért: de úgy érzem, hogy a karácsony költészetének felét nélkülözné, ha — nem volna meg estéje a családok, éje a hivők számára. A keresztény vallásnak csak úgy, mint valamennyi elődének megvan a maga mysticismusa, s a tömeg szivére ez mindig mélyebb hatással lesz, mint eszére egy Massillon ékesszólása, vagy egy Voltaire bölcsészete. A képzeletet sohasem fogja legyőzni a tudás; mert amaz az álom, ez ... a valóság! Van-e ember a föld hátán, kit az utóbbi teljesen kielégít? Van-e pálya, amelynek nincs göröngye, szív, melynek nincs fájdalma, szem, mely sohasem könnyezett, ajk, melynek mosolyát sohasem űzte el paTÁRCA. I^epke-tánc. Gyerekek vagyunk mi ketten, Két bolondos kis gyerek: Te ruhát varrsz a babádnak, Én meg pillét kergetek; Álom-pillét, színes szárnyút, ügy hívják, hogy: szerelem . . . — Tedd le, édes, a babádat, Lepkét űzni jöjj velem. Nézd, hogy játszik, hogy cikázik, Mily ragyogva száll le rád, — Lecsókolom, hol csak érint, Szárnya hamvas himporát. Ott lebeg a váltadon most, Nyújtsd ki érte kis kezed, Hopp, — vigyázz rá. Foglyul ejtéd Ót te, vagy ő szivedet? így is, úgy is a miénk már ~s örökre itt van, itt, Lekötözzük lágy hajaddal Akaratos szárnyait. Vele mienk a meny ország Minden fénye, mosolya, — Szerelemnek pillangója Nem szállsz tőlünk el soha. Borostyán. A mi bakánk. Irta : G—r. Mikor beköltöztünk a mostani lakásunkba és első este hazaérkeztem, a feleségem egészen elképedve igy szólt: — Képzeld csak, egy baka . . . — Miféle baka? — Egy honvéd van a konyhában ! — Áh ! . . . Ohó! . . . Hát mért nem dobod ki ? — Mondtam már, hogy menjen, de nem akar! — Micsoda? Nem akar? No majd megmutatom mindjárt, hogy akar! A baka repülni fog! Kirohantam a konyhába. A takaréktüzhely mellett csakugyan ott ült egy hórihorgas, szőke fickó, aki honvéd-uniformist viselt. Mikor engem meglátott, fölpattant, katonásan összecsapta a bokáját és feszesen szalutált. Én a szakácsnéhoz fordultam, aki pirulva sütötte le a szemeit, és azt mondtam neki: — Rézi, mit jelentsen ez? Nem megmondtuk magának, mikor belépett, hogy szeretőt nem szabad tartania? — De kérem tekintetes ur! — No csak ne feleseljen, Rézi! Egyszerűen nem tűröm a dolgot! Vagy túl ad a szeretőjén, vagy elhagy bennünket! Válasszon! A leány, akit ily kényes alternativa elé állítottam, közel volt hozzá, hogy elpityeredjék. Valami rángás volt észrevehető az ajka körül, amint azt felelte: — De kérem, tekintetes ur, hiszen nem is énhozzám jött ez ! És rámutatott a bakára. A baka erre újra szalutált és megszólalt: — Jelentem alássan, igazán nem a Rézi kisasszonyhoz jöttem. — Hanem ? — kérdeztem némi csodálkozással. — Hát, jelentem alássan, én már csak ide tartozom. Kezdtem a dolgot még inkább nem érteni. Ha nem lettem volna mindig barátja a katonaság és polgárság közt fennálló jó viszony ápolásának, valószínűleg kidobom a bakát. De azon iparkodtam, hogy leküzdjem a boszusá- gomat és nyugalmat erőltetve magamra, szóltam : — No de hát magyarázza ki magát! Arra aztán a katona végre ki is magyarázta magát: — Alássan megkövetem, másfél esztendő óta ide járok, ebbe a lakásba. Másfél esztendő előtt, mikor regruta voltam, itt szolgált a szeretőm, a Julcsa. Ő azóta elment innen, de én nem. Más uraság is jött ide azóta lakni, de azért én csak eljárogattam ide tovább is. Nagyon ideszoktam. Gondoltam, a tekintetes ur sem haragszik talán . . . Olyan őszinteséggel és olyan megnyerő ostobasággal mondta el mindezt, hogy én igazán nem tudtam megharagudni reá. Ha jól emlékszem, mosolyogtam is. Nem tudtam, mit feleljek hamarjában a bakának. Beláttam, hogy neki bizonyos jogai
