Veszprémi Ellenőr, 1902 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1902-06-29 / 26. szám
V. évfolyam.^ ---Előfizetési ár: Egész évre 12 K (6 —) Fél évre . . 6 „ (8 — ) Negyed évre 3 „ (150)-II -mMBM - ' ' ■ ■ — EgT»>í f*zám á a 24 fillér. Veszprém igoa. junius ag. 26 ik szám. VESZPRÉMI FÜGGETLEN ÚJSÁG. A lap szellemi részéb il* let6 közlemények a szer; Icesa t.öBÓghe 1 küldendők Kéziratokat nem adunk vissza. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetéseket és hirdetéseket kizárólag a kiadóhivatal: Hosszú utcza 94. szám. fogad el. Felelős szerkesztő: VARKONYI DEZSŐ. Kivándorlási kongresszusok — bankettel. Régi erkölcs Magyarországon, hogy semmiféle közérdekű kérdést, legyen az bár a legszomorubb, vidám bankett nélkül tárgyalni nem tudnak. Hogy a rendszerint kétes értékű tárgyalásokon elhangzott szóáradatnak lehet-e és lesz-e eredménye ? azzal senki sem törődik. A szerepelni vágyók kiszerepelik magukat, utána a fehér asztalnál elmés és gyakran tréfás tósztokkal kölcsönös dicsé- riádákkal borulnak egymás nyakába a kongresszusi tagok, maga a fontos tárgy pedig rendszerint feloldódik a durrogó pezsgő duzzadó habjában. E hó 28-án kezdődik Siófokon a kivándorlási kongresszus. Hazánk egyik legégetőbb és legszomorubb kérdése a kivándorlás, amelyet semmiféle szóáradattal, akadémikus fejtegetésekkel megakasztani nem lehet, hanem csupán az arra késztő okok fokozatos megszüntetésével lehet apasztani. A „Veszprémi Ellenőr“ tárczája. Mese a havasi rózsáról. Messze, havas hegyeken túl, ott hol Bucses sziklaóriásai az éggel ölelkeznek, áll a tömösi kastély. Egy kis paradicsom a havasok közt, ezeregyéjszakái keleti pompa hóboritotta becs csúcsok aljában. A vándor, kit útja arra visz, csöndes áhítattal élvezi a természet és emberkéz e közös csudáját s önkéntelen arra gondol, hogy az éden- nek, ha létezett, ezen a helyen kellett feküdnie. 8 ennek az isteni zugnak a koronája, aki szebb és híresebb mind a természeti csudánál, a havasi rózsa. Éva gróf kisasszony. Haja ében, csillagszemei kékje ragyogóbb a Cohinoornál, arcza lágy bársonya a bibor és tej vegyüléke, termete hajló pálmához hasonló. És zarándokoltak a rózsa csudálására szépek és gazdagok s a rózsát mellére tűzni nem tudta egyik is. * * Mikor az alkony édes félhomálya ül a tömösi tündérkertre, mikor a Bucsest már hamvaskék köd uszsza körül, időnkint megjelenik a legmagasabb csúcson a „Bucses kisértete,“ az ide-oda mozgó szellemalak. A vándor keresztet vet s messzi elkerüli a tájat, a benszülött oláh meghúzza magát kunyhójában s kettős lakatra zárja ajtaját. — Miatyánk, ments meg a gonosztól. Elrémitő arányokat öltött utóbbi időkben nálunk a kivándorlás. Immár nem „szerencsét próbálni“ indul neki a vállalkozó szeilem a mesés Amerikának, hanem a munkás nép tódul oda, ahol — bizton tudja — két keze becsületes munkája után nyugodtan és tisztességesen megélhet. Hogy milyen ez az elrettentő kivándorlási arány, arról élénk képet nyújt a Clevelandbanmegjelenő „Szabadság“ czimü magyar lap legutóbbi számának következő közleménye. Megemlékeztünk már arról, hogy az elmúlt hónapban sokkal több bevándorló érkezett az E. A.-ba. mint eddigelé bármely hónapban. A new yorki bevándorlási hivatal kimutatása szerint New Yorkban nyolczvankét ezer ötvennégy bevándorló szállott partra, akiknek nagyobb hányada magyar volt. Ezzel egyidejűleg jelentik, hogy Cleveland városába május havában 1861 bevándorló érkezett és pedig 539 lengyel, 307 magyar, 232 tót, 245 olasz, 208 német, 116 osztrák, 62 cseh, 58 orosz, 46 ir, 35 svéd, és 13 angol. A május havi bevándorlókkal együtt az 1092-ik év első öt hónapja alatt 5775 bevándorlóval Hirdetések egyezség szerint. Nyilt-tér garmond sora 30 fillér Béi'mentetlen leveleket oiftk ismert keabtfl fogadunk el. szaporodott Cleveland lakossága, mig az elmúlt 1901-ik évben mindössze 6388 bevándorló érkezett a városba. A nagymérvű bevándorlás okozza részben azt, hogy alig lehet lakást kapni. Szomorú elenség, hogy a városi szegényház igazgatója az Ohio állami bevándorlási biztossal tartott tanácskozás következtében kimondotta, hogy azon bevándorlók, akik egy évet még nem töltöttek az E. A.-ban, sem a városi szegényházban, se pedig a városi kórházakban nem kaphatnak helyet s ha ilyenek lennének már a kórházakban, vagy szegény-házban, azokat visszaküldik hazájokba azon hajó-társulat költségén, amely őket idehozta. Egyelőre három ilyen bevándorló találtatott és pedig egy Pehács Simon nevű, állítólag magyar származású, akit szintén visszaküldenek. íme ez a szomorú példa eléggé igazolja, mennyire előrelátó volt a Batthyány egylet s mily nemes szándék vezérelte, amikor 100 dollárt szavazott meg egy Amerikában fölállítandó magyar intézményre, ahol az elhagyatott, vagy elbetegesedett magyarok legalább ideig-óráig otthont találjanak s ne pusztuljanak el itt az idegenbe valami szemétdombon. Szomorú dolog az is, hogy MagyarorHirtelen eszébe jutott valami. Pajkosan a Juon nyakába kapaszkodott, majd komikus komolyságot erőltetett magára. — Tudod édesem, menyasszony vagyok. A férfi arcza elborult. — Jobb is az úgy, mondta azután. Úgy sincs czélja ennek a mi életünknek. — Nem úgy, te rossz, duzzogott a szép hölgy. El nem hagyjuk mi azért egymást. Tudod a papa kényszeritett, hát én beleegyeztem. Az nap megyek vele az oltár elé, amikor a havasi hiénát akasztani viszik. Ha, ha ugy-e jó ötlet. Oly édesen kaczagott rajta, a szeme is könnyes lett bele. Nagyon jó, nevetett az óriás. — El nem fogják ők azt. Sokkal gyávábbak, semhogy meg mernék támadni. — No angyalom, ha ők nem mernek érted megverekedni a havasi hiénával, hát meg sem is érdemlik, hogy havasi rózsa az övék legyen. — Pedig bizony nem mernek. Hiszen annak talán még te se vagy elég erős. — Nem-e? Olyant villantak rá azok a nagy szemek. — És ha száz poklon kellene keresztültömöm, hogy hozzád jussak én csillagom, nem tenném-e ? Bizony hitte, tudta, hogy megcselekedne. Mik -is ehhez képest az ő frakkos gavallérai. Oly jól esett neki, hogy ezt szereti . . . Alkonyaikor érkezett a Juon, miriad csillag ragyogott az égboltozaton, amikor eltávozott. S ekkor odaül az ablakába Éva, a gróf kisasszon}7 s imádkozik forrón áhítattal: — É11 Istenem, hadd jusson el szerencsésen — hozzám. Ez az ima elűzi a kisértetet, eltűnik a csúcsról . . . Halkkal, zajtalanul nyilik az ablak s betoppan rajt a „Bucses kisértete,“ a délczeg Juon. A leány ajkára az öröm édes, elfojtott sikolya ül. e — En édes szentem, en szerelmem. Tovább nem szólhatott, a sok gondolat csókközönbe fulladt. A félhomályban a csókok beszéltek csupán. Milyen más is volt a Tündér Ilona arcza most, csupa bóditó mosoly, csupa odaadás. Vég- hetetlen gyönyörrel nézett végig az óriáson. A Juon pedig elébe ült a földre, ölébe tette az Éva apró lábait s térdére nyugtatva hatalmas szép fejét, úgy nézett áhítattal a ragyogó csillagokba s suttogott gyöngéd szépséges dolgokat, amiktől könyes lett a szép leány két szeme. — Istenem, szivem drágaköve te, hát gondoltál-e rám is egy kicsit annyi szép gavallér közt? Lásd nem jöttem hamarabb, messze jártam. Érezted, tudtad-e kis királyném, mily veszélyben voltam! Nem tudta, de azért utólagosan is a szeme- fehérjéig elhalványodott tőle, szinte sírva susogta. — S az alatt nekem unalmas fícsurokkal kellett tánczolnom. zongoráznom.
