Veszprémi Ellenőr, 1902 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1902-04-13 / 15. szám
V. évfolyam. Veszprém 1902. április 13. 15-ik szám. Előfizetési ár: VESZPRÉMI Eg-87. évre 12 K (6—) Fél évre. • 6 » (8—) Negyed övre 3 I (150) E(*jí8 srám ára 24 fillér. FÜGGETLEN ÚJSÁG. A lap szellemi részét íU lelő közlemények a k->sztö «éghez küldendők. Kéziratokat nem adunk vissza. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetéseket és hirdetéseket kizárólag a kiadóhivatal: Virág utcza /03. szám. fogad el. Felelős szerkesztő: VÁRKONYI DEZSŐ. Hirdetések egyezség szerint. Nyilt-tér gannond sora 30 fillér Bérmentatlen leveleket o«ak Is aart kézből fogadunk el. Takarékpénztáraink reformja. lita Horánszky Lajos orsz. képviselő. I. A legutóbbi napokban felmerült takarékpénztári válság, mely egy álitalános bizalmat élvező, közfelfogás szerint reális alapokon nyugvó pénzintézetnek, a III. kerületi óbudai takarékpénztárnak alapjait megingatta, méltán felszínre hozhatja ismét a takarékbetétek gyümölcsöztetésével foglalkozó pénzintézetek egy idő óta nyugvó reformkérdését és joggal sarkalhatja intéző köreinket, főleg pedig a magyar kormányt ama kilátásba helyezett akczió sürgős keresztülvitelére, mely tudomásunk szerint tervbe és munkába van véve. Hinni és remélni óhajtjuk, hogy a kormány nagy alapossággal, széles körültekintéssel, főleg a gyakorlati élet követelményeinek megfelelő formában s abban 1 szabadelvű szellemben fogja megvalósítani e nagy reformkérdést, mint aminő szabadelvű és óvatos megoldást ez ügy egyáltalában megkövetel, midőn egy oly intézményről, egy oly közgazdasági tényező egészséges fejlődéséről van szó, mint a minő a magyar takarékpénztári rendszer, mely nemzeti vagyonunk egy nagy részét kezeli, circa 2 milliárdnyi betétet gyümölcsöztet s amely ma : — saját történelmi fejlődése alapján — egyik leghatalmasabb gazdasági intézményünket képezi. Abban á tekintetben, hogy a magyar betéti pénzintézetek (szándékosan használom e kifejezést) ma már el nem odázható sürgős reformra szorulnak, azt hiszem bővebb bizonyítás teljesen felesleges. Mindnyájan egyetértünk és egyet kell, hogy értsünk abban a tekintetben, hogy a pénzintézetek eddig elkövetett visszaéléseivel megtelt a pohár 1 intéző köreinknek, főleg a törvényhozásnak, szigorú kötelessége egyszersmindenkorra oly rendszabályokat életbe léptetni, amelyek a nép filléreit a hűtlen kezeléstől, illetve elkeze- léstől megóvják; itt az ideje, hogy eleje vétessék annak, hogy — mint a múltban is megtörtént — a kis exiszténcziák egész serege áldozatává váljék vagy a szakértelem nélküli helytelen vezetés káros következményeinek, vagy egyes bűnös vezetők lelkiismeretlen üzelmeinek. A reform megvalósításánál felmerül •első sorban az a fontos kérdés, hogy hol jván ama határvonal, ameddig a törvényhozás ezen actió keresztülvitelénél elmehet, úgy hogy a megszüntetendő bajok radikálisan orvosoltassanak — anélkül, hogy a reform helyes keresztülvitele magára takarékpénztáraink helyes fejlődésére és életképességére káros következményekkel járjon és megingassa azon intézménynek egészséges alapjait, mely saját erejéből az állam és törvényhozás segítségét és támogatását nélkülözve, tisztán magyar tőkével jött létre s ma már több mint félszázados történelmi fejlődésében nagy eredménvekre hivatkozhatik. Mert tisztában kell lennünk főleg az iránt, hogy e reform megalkotásánál nagy elővigyázattal kell eljárnunk, abban a tekintetben, hogy elkerüljük azt, miszerint annak szigorú intézkedései meg nem érdemelt békét verjenek a reális alapokban nyugvó, helyes és szolid vezetése alatt álló ama pénzintézeteink működésére és ügyvitelére, amelyek gazdasági életünknek igen nagy szolgálatot tettek a múltban és fognak tenni a jövőben. A reformnak ily szigorú megvalósítása sokkal nagyobb csapást mérne ezen fontos közgazdasági intézményünk életére, mint a minő nagy volna a haszon másoldalról, ha a reform az orvoslandó bajoknál tényleg elejét venné is. Oktalan kertész az, ki néhány fatytyu hajtásért az életerős fát kivágja, már pedig minden oly szigorúbb rendszabály, mely a takarékpénztárainknak szabad mozgását korlátozza és kezeit megköti gyökerében támadná meg magát az intézményt. A szigorúbb reform hívei érvül hozzák fel azt, hogy a mai pénzintézeteink nem oly humánitárius czélokat szolgálnak, minőket takarékpénztáraknak egyáltalában szolgálniok kellene s hivatkoznak a külföldi államok példájára, hol a takarék- pénztárak szorosan a törvény korlátái közé szorítva, majdnem kizárólag a közérdeket szolgálják s működésük nincs nyerészkedésre alapítva. Teljesen igaz. Igaz először az, hogy a külföldi takarék- pénztárak, ha nem is mind, de tulnyomó- lag humanitárius czélokat szolgálnak; igaz az, hogy a törvény a takarékpénztári intézményt kevés kivétellel mindenütt a legszigorúbb intézkedésekkel szabályozza; ezzel szemben tény az is, hogy a mi takarékpénztáraink kivétel nélkül mind nyerészkedésre alapitvák, hogy ebből kifolyólag nekünk takarékpénztáraink nincsenek, hanem vaunak betéti üzlettel foglalkozó bankjaink s végül tény az is, hogy a törvény a mi pénzintézeteink működését semmiféle irányban nem szabályozza s azoknak úgy üzleti tevékenységükben mint ügyvitelükben a legmesszebb menő szabadságot biztosítja. Mindezen valódi s el nem vitatható tényekkel szemben azonben konstatálnunk kell első sorban azt, hogy takarékpénztári intézményünk már bölcsőjében eltért eredeti hivatásától, soha humanitárius czélt nem szolgált működését a törvény soha nem szabályozta; takarékpénztárainknak nyerészkedési alapon való létrejöttél és kifejlődését mintegy szankczionálni látszik ama történelmi tény, midőn az ideális lelkű Fáy András által 1840-ben jótékony- sági czélokra alapított Pesti hazai első takarékpénztár már 1845-ben eltér eredeti hivatásától és Kossuth Lajos indítványára részvénytársasággá alakul. Miután a takarékpénztárak alakulásának és jövő fejlődésének útját külön törvény nem szabályozta, a takarékpénztáraknak alakulására nézve, a részvény- társasági forma lett irányadó. A kormányhatóság megkisérlé ugyan 1847-ben a takarékpénztárak megrendszabályozását, az 1844-iki osztrák regulativum mintájára, de ezen törekvést elsöpörték az 1848-iki események. Ettől kezdve a magyar takarékpénztárak állandóan részvénytársasági alapon szervezkedtek s az ily alapon való további szervezkedést még az absolut kormány ama törekvése sem gátolta meg, mely a magyar takarékpénztárak szér- vezetére mindenáron az 1844-iki osztrák kabátot akarta reá szabni. Ugyanily sikertelen volt a helytartótanácsi kormány 1863-iki reformtörekvése, melyet az alkotmányos élet helyreállta végleg sírba temetett. Az 1875-iki kereskedelmi törvény még nagyobb lökést adott a takarékpénztárak részvénytársasági alapokon nyugvó létrejöttének s ez időtől kezdve gombq,
