Veszprémi Ellenőr, 1901 (4. évfolyam, 28-51. szám)
1901-11-24 / 47. szám
1901. november 24 tettel és kegyelettel, hogy életének szent hivatását dicső férjének oldala mellett, a keresztény hittérítés nagy müvének szentelje. A második honalapilás apostolának oldaláná állott ő akkor, midőn a szent király korát messze túlszárnyaló bölcsességgel e nemzet sorsát a kereszténység szikla-szilárd alakjaira fölépítette, S annak jövendőjét késő századokra biztosította. A honalapitásnak örök időkre szoló nagy munkája dicsőségesen hirdeti honszerző Árpád vezérnek és népének vitézségét, teremtő erejét, de e nagy müvet a keresztény Istvánnak messze előrelátó ama bölcs intézkedése tetőzi be, melylyel népét a keresztény művelődés ösvényére vezette s annak sorsát a pogányság útjáról az államélet kifejlődésének helyes irányába vezérelte. Ha a honszerzés hadi dicsősége s a magyar faj vitézsége nem párosult volna ama bölcs előrelátással, mely e nemzetet a nyugati művelődés karjaiba vezérelte, úgy feltétlenül bukás lett volna osztályrészünk, mint a hogy e korszak színpadán fel-feltűnő, néha sokkal hatalmasabb népfajok az államalkotás tehetségének hiányában, a végső megsemmisülés örvényébe sodortattak. Az első magyar királyné megértve magasabb küldetését, mely reá vár s mely az ő sorsát a magyar nemzetével egybeforrasztja, dicső urával a hittérités szent munkájában osztozik s az uj hazában minden izében magyarrá változik; e nagy királynőnek emlékét őrzi ez a város, a hol Ő egykor élt s a hol az ő tündöklő keresztény erényeinek fénye, világosságot gyújtott egy pogány nemzetnek lelki sötétségében. Fényes nemzeti múltúnknak, régi dicsőségünknek ez az emléke tölti el lelkemet, s az első magyar hittérítő királyné szent alakja tárul fel lelki szemeim előtt, midőn az ő városában a ha- zafiui kegyelet oltárán meggyujtjuk ma a halha- tutlanság fáklyáját, egy másik szent királyné emlékének, ki 9 évszázad nehéz küzdelmei után ugyanazon virágzó országból, ugyanazon nemzet kebeléből származott át közénk, ahonnan az első magyar királyné s ki ép úgy magyarrá vált mint ő, szivvel-lélekkel a miénk lett mint ő s ki eljött hozzánk kétségbeesésünk szomorú korszakában hogy szerencsétlenségünkben megszánva, bennünket, a sors csapásainak súlya alatt leroskadó nemzetet a megsemmisülés porából felemeljen. 2. oldal. Szent István király és Gizella királynő hittérítő korszaka után 900 esztendő keserves szenvedéseinek kálváriáján kellett e nemzetnek élet-halál harezot vívni ősi alkotmányáért, faji fennmaradásáért ; a rövid nemzeti királyság küzdelmes, de dicsőséges korszaka után a létért való küzdelem göröngyös útja várt reánk, s mig más népek a nyugodt, biztos fejlődés utján haladhattak a nemzeti tökéletesedés, anyagi és erkölcsi jólétük megszilárdítása felé, addig mi titáni küzdelmet folytatunk nem csak saját nemzeti létünk fenntartásáért, hanem az emberiség általános nagy érdekeiért, a nyugati művelődés feltételeiért és biztosításáért is; védbástyája voltunk a többi müveit államok haladásának, midőn a félhold uralmának terjedése elé gátat vetettünk és saját vérünk, saját faji pusztulásunk árán váltottuk meg a müveit nyugatot a barbarizmus terjedése és betörése ellen. El is pusztultunk e sorvasztó küzdelemben úgy, hogy a sírból, mely temetkezésre, nemzeti létünk, ősi alkotmányunk temetésére várt, nem látszott többé feltámadás; nem volt már magyar e földön többé, régi dicsőségünknek emléke sem élt már, midőn drága nemzeti nyelvünk egyetlen őrzője, az ágról szakadt lantos poéta is csak a régi gonosz időket zengte el néha-néha vándor Dujdosásainak szomorú útjában. A Gondviselés végre megszánni látszott a pusztuló nemzetet, halottaiból újra feltámasztó, de nem azért, hogy a nemzeti fejlődés nyugodt és biztos ösvényére vezérelje, hanem, hogy újabb és még nehezebb küzdelmek elé állítsa; mert mig a múltak harczaiban becsületes hősi küzdelemben vívtunk csatákat nemzeti létünkért, most a sötétség uralmának az a korszaka borult reánk, mely megbénította karunk erejét, lidéreznyomásként keblünkre szállott, nemzeti felbuzdulásunkat csirájában elfojtva, lassú szégyenteljes, erkölcsi halállal fenyegetett. Az elnyomatás e szomorú korszakában fel- loban azonban még egyszer a nemzetnek ős ereje, midőn annak lánglelkü vezére megfujja a harczi tárogatót drága nemzeti kincsünknek, ősi alkotmányunknak megmentésére. A nemzet felriad letargiájából s egy küzdelemnek oly hőskölteménvét örökíti meg történél- műnk eme korszakának lapjain, hogy annak dicsősége elfelejteti velünk a múltak kesergőit s VESZPRÉMI ELLENŐR. lemossa az előző kornak bűneit és szégyeneit ; a nemzet küzdött régi nagyságának és vitézségének fokozott erejével, de a szabadság zászlóját még sem tűzhette ki ősi alkotmányának bástyafokára. Ujraazelnyomatáslettsorsunk.sanemzetal^zaj- lott hősi küzdelemben kétségbevonhatatlanul bizonyságát adván annak, hogy meg van még benne a szívós ragasz kodás alkotmányos fennmaradásához, az önkény ! még nagyobb erővel feküdt reánk s nem csak erőszakkal, hanem ravasz * fondorlatoknak minden képzelhető nemével igyekezett életerőnket végleg megzsibbasztani. És elérkezett az elaltatás, a csábítás rend- i szerenek korszaka, midőn a nemzetet ki ^akartak vetkőztetni ősei kemény erkölcseiből, hogy könnyen átgyurható puha viaszbáb legyen belőle; a harcz- edzett magyar, ki évszázadok kemény csatáiban fegyvercsörgés, ágyudörgés zajában nőtt fel, fényes német udvar bóditó levegőjében megtanult hajlon- gani idegen szép asszonyok, ragyogó sleppes dámák leereszkedő mosolya előtt; a göndör barna kuruez fürtöt, — copfos paróka váltotta fel, s az erkölcsi sülyedésnek ama veszedelmes jelensége mutatkozott, midőn a nemzet, minden külső erőszak nélkül önként látszott késznek feladni mindazt a miért ősei vérüket ontották. De megjelennek az utolsó órában a Gondviselés küldöttei a nemzet dalos pacsirtái a lantos költők, kik előveszik a lomtárból, elhanyagolt, megrozsdásodott nemzeti kincsünket, az édes honi nyelvet, kitisztítják azt ragyogó fényesre s megszólaltatják a régi dicsőségnek rég nem hallott felséges hangjait. A nemzet felocsúdik hosszú tunya álmából s a létfentartás küzdelmének arra a terére lép, melyen immár becsületes kitartással* és rendíthetetlen következetességgel alkotmányos jogainak törvény- könyvével kezében ősi jussát követeli. Nem óhajtok most arról szólani, hogy nemzeti ujjáébredésünk korszaka után a küzdelmeknek és átalakulásoknak milyen sorozatán hurczolt végig a sors, mig elérkezett nemzeti dicsőségünknek az a ragyogó történelmi fényében csak növekedhető korszaka, midőn törvénykönyvünket félredobva, őseink régi kardját rántottuk ki hüvelyéből jogaink megvédelmezésére, mert hiszen leikébe van vésve minden magyar embernek annak a legendabeli küzdelemnek emlékezete, midőn évszázadok visszaaddig szorítottam mig meghalt; halványságában még szebb lett . . . feléje hajoltam és megcsókoltam. Ezután felegyenesedve, mintegy megkönnyebbülve s csaknem örvendező hangon folytatta: Végre megadtam neki azt a csókot, mely után ajkaim hónapok óta szOmjuhoztak! De a bűne feletti fájdalom ismét erőt vett rajta s kezeit tördelve kiáltozott:- Oh én nyomorult! öljenek meg kérem, öljenek meg! Azután Összerogyott s mozdulatlanul elterült a földön. III. A biztos rendeletére felemelték a bűnöst s megindultak a helyszínére. A csöngetésre a kapus kidugta a fejét az ajtón s nyugtalanul kérdé : — Ki az : Egy hang válaszolt: Rendőrbiztos van itt; itt e házban egy fiatal leányt gyilkoltak meg s vizsgálatra jöttem embereimmel együtt. A jámborképü kapus csaknem hanyatt esett. — Lehetséges lenne ?- Igen, a hatodik emeleten . . . Jenny kisasszonyt. — Oh ! Istenem ! Istenem! Hallgasson! parancsoló a biztos, nem szükséges ily kora reggeli órában az egész háznépet felriasztani . . . Vezessen bennünket. Mind a négyen csöndesen haladtak a kapus által világított lépcsőn s a padlásszobákhoz érve a kijelölt ajtó előtt megállották. A kulcs csakugyan benne volt a zárban. Azonnal behatoltak. A kis szobában minden a legnagyobb rendben volt ; semmi nyoma sem volt a rettenetes bűnténynek. Az áldozat mozdulatlanul, mintha boldog álma lenne, feküdt ágyán. A hófehér párnára omló fekete hajfürtökkel körített kedves arcz egészen nyugodt volt.- Szegény leány ! mondá a házmester, olyan szelíd volt.- Bizony, szegény fiatal leány, mondá közeledve a biztos, rettenetes halált szenvedett! De a mint reá hajolt, hogy a fojtogatás nyomait vizsgálja, hirtelen meglepetve felkiáltott: Lélegzik! E kiáltásra a meggyilkolt nagy szemeit felnyitva, egy pillanat alatt felegyenesedett s a rémü- ettől hátráló négy ember láttára sikoltozni kezdett: — Segítség! Segítség! A kapus ijedtségéből magához térve s látva, hogy nem halottal van dolga — közelebb lépett s megnyugtatni igyekezett:- Ne féljen kisasszony! ne féljen! én vagyok itten. Felismerve a kapust, Jenny magához tért ijedtségéből.- Miért van ez a sok ember a szobámban? Mi történt? Miért költöttek fel ?- A rendőrbiztos van itt, ki a kegyed halálát akarta megállapítani! Jenny annyira elrémült arczczal nézett reá, hogy a biztos sietett őt megnyugtatni s mosolyt erőltetve ajkaira, igy szólt:- Kisasszony most már nincs mitől félnie s h'gyje el, hogyr boldogok vagyunk, hogy a gyáva merénylő nem hajthatta végre rettenetes tettét . . . A szegény leány perczről-perczre jobban belezavarodott, az egészből semmit nem értett s két kezébe fogta a fejét. Talán hirtelen elveszítette az eszét? Rémülettől fulladozó hangon kérdé: — Micsoda merénylő ?- Hogyan kisasszony! hát nem emlékszik reá, hogy egy Bálnay nevű ember megakarta kegyedet fojtani ? Bálnay ur . . . meg akart fojtani enge- met! . . . Engemet r ... Ki beszélte önnek ezt az utálatos hazugságot ?- A bűnös maga! 7— Nem értem ? A meglepetéstől mind az öten némán báfnul- tak egymásra s nem tudták, hogy micsoda boszor- . íányság van a dologban.
