Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1887 (13. évfolyam, 3-52. szám)
1887-05-15 / 20. szám
Megjeleni?/ e lap a „HIVATALOS; 3BTESITŰ"-vel együtt mind (to vasárnap reggel. Rendkívüli »Betekben kö* lönlap adatik ki. — EISflietósi Ír mindkét lapra : negyedévre i írt n(J kr- ; félévre 3 frt; égés* évre 6 frt. Egyes példányok ára 16 kr. — Hirdetések dija: egy hasábos petitsor tere 6 kr.; uyi/ttérben 2ükr.; minden beiktatásért külön 30 kr. állami bélyegilleték fizetendő. Kiadóhivatal! Kraus A. Fia köuy vaeresKedéBe Veszprém- ben. Ide küldendő minden előfizetés, hirdetés, melléklet ■ reeiamátió. VESZPRÉM ' y t • . í ' közgazdasági-. társad almi*, helyi- s általános érdekű MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. Uag&nvlt&knak s személyes jellegű támadásoknak a lap keretében hely nem adatik. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. — Névtelen közlemények csak akkor vétethetnek figyelembe, ha valódiságuk iránt bizonyíték szereztetett be. — Bérmentetlen leveleket a szerkesztőség csak ismert munkatársaktól fogad eL Szerkesztőségi iroda: Jeruzsálem-utoza 872. sz. a. Ide czimzendö a lap szellemi részét illető minden közlemény. I 7954. Veszprém vármegye alispánjától. 1887. Fölhívás Veszprém vármegye lakosságához! Hazánk három városában: TorOCzkÓn, Nagy-Karolyban és Eperjesen a folyó hó első napjaiban tü{ ütött ki, mely oly nagy mérveket öltött, hogy rövid idő alatt e\en városokat lángtenger borította. Mindegyik városban több templom s több s^á{ra menő há\ égett le, köröttük a legnagyobb és legszebb kö{- és magánépületek a bennök elhelyezett értékes berendezésekkel és ingóságokkal együtt, úgy hogy a néhány nap előtt még virágzó városok rommá és megrendítő nyomorúság színhelyévé lettek. A károsodás mérvét eddig még megállapítani nem lehetséges, de annyi már most is bizonyos, hogy tetemes összegre megy a lakosság által szenvedett kár. Ezen nagy csapást a nevezett városok lakossága elviselni nem képes, ha csak nem nyújtatik nekik könyörületes segédkezés. Veszprém vármegye lakossága soha sem z<*rta el szivét, midőn jótékonyság gyakorlásáról volt szó és mindenkor elől járt, midőn rendkívüli szenvedéseket s csapásokat kellett enyhíteni. Ezen ősi erényben bízva, bizalommal fordulok a vármegye lakosságához azon kéréssel, hogy szenvedő honfitársaink segélyezéséhez hozzájárulni szíveskedjenek. Azon meggyőződésben, hogy ezen felhívásom most is, mint hasonló esetekben máskor a csapások által sújtottak szenvedései iránt fogékony kebellel megáldott megyei lakosság minden rétegében visz- hangra találand, ezen segélyezési ügyet a községi elöljáróknak megnyugvással és reménynyel adom át, szivükre, a jótékonyság ama kiapadhatatlan forrására bízván, hogy a czél érdekében daczára a nyomasztó anyagi viszonyoknak minden lehetőt elkövetendnek arra nézve, mikép a vármegye területéről konyör adomány ok gyűjtessenek. A kenyérben szükölködők és hajléktalanok részére kétszeres értékkel bir a gyors segélyezés; ez indított arra, hogy be sem A „Veszprém“ tárczája. Régi dalaimból. Mostanában, midőn a szárnypróbálgatók fiatal serge úgyszólván elárasztja a könyvpiaczot a fbarátaim és jóismerőseim biztatására* kiadott verses füzetekkel, igazán jól esik, ba egy-egy valóban tehetséges költőnk jelenik meg költeményeivel a nyilvánosság előtt. A nem hivatott lautpen- getők hamis akkordjai között ba megzendül a valódi • művésznek harmouikus zenéje, figyelmessé lesz egyszerre a fáradt és megkinzott fül és a szív el- andalog a tiszta és bájos hangoknak csodálatos szépségén. Ily élvezet érte a magyar közönséget, midőn Éhen Gyulának tRégi dalaimból* czimü költeményfüzete megjelent. Kevesen voltak oly szerencsés helyzetben, hogy e jeles költőnk műveit a vidéki lapok hasábjain olvassák, neve a nagy közönség előtt eddig ismeretlen volt, de e verskötetének megjelenése, s az a valóban megérdemelt, kedvező fogadtatás, melyben az egész hazai sajtó részesítette, nevét egyszerre jelesebb költőink sorába fogja emelni, Éhen Gyula költeményeiben nem találjuk a modern költészet batásvadászó elemeit, a világfájdalmat, az embergyülöletet, a megvetést minden létező iránt; egy érzelemteljes, de higgadt, néhol vig, de nem szilaj, máskor iájdalomba merülő, de nem mizantróp lélek nyilatkozik meg e költeményekben, mely nem szór átkot, ha csalódik, hanem vérző szívvel, merengő bánattal lép a feledés és vigasz* talóűás útjára; nem csapóiig fékevesztetten, ha elérte hő vágyai teljesültét; hanem a csöndes öröm várva a magas minisztériumnak segélygyűjtést elrendelő inte'zvényét, szenvedő honfitársaink segélyezését sürgősen kérelmezzem. Midőn tehát a gyors segélyezést kérem és jelzem, hogy a legkisebb adomány is a leghálásabb köszönettel fog fogadtatni, a begyülendő konyör adomány okát közvetlen hozzám küldeni kérem, hogy' azokat haladéktalanúl rendeltetési helyükre juttathassam. A beérkezendő konyör adomány ok hivatalosan nyugtáztatni fognak. Veszprém, 1887. évi május hó 10-éti. Véghely Dezső, királyi tanácsos, alispán. Egy égető kérdés. Tüzoltó-egyletünk hosszas vajúdásán ideje volua már segíteni. Ma délelőtt 10 órakor lesz a városház tanácstermében az egylet tisztújító közgyűlése, melyre fölhívjuk városunk pol- gárságáuak figyelmét. Vagy mondjuk ki ezen a közgyűlésen, hogy nekünk nincs szükségünk tűzoltó-egyletre, vagy pedig testtel-lélekkel azon legyünk, hogy az fölvirágozzék. Rémítő példák állnak előttünk. Az ország minden vidékéről érkeznek a rémhírek nagy tüzekről. Egész városok, községek pusztulnak el, nem hagyva hátra mást, mint nyomort, szükséget és szenvedést. Ott van Toroczfió, Nagy-Károly és Eperjes, a hol mindenütt csekély sziporka volt a nagy szerencsétlenség okozója, a mely hanyagság, vétkes gondatlanság által felszabadítva, csakhamar romhalmazba dönté a virágzó városokat Ki tudja, ba ezek a városok egy-egy jól szervezett tűzoltó-egylettel rendelkeztek volna, nem lett volna-e elhárítható ez a nagy veszedelem ! ? De ha az egész országtól eltekintve, csupán megyénket veszszük is, alig van hét, hogy tűzvész hírét nem volnánk kénytelenek hozni, s ha e tűzvészek a megyében nagy elterjedésnek örvendő tűzoltó- intézmény által a lehetőségig vissza is zománczát ragyogtatja azokon a költeményeken, melyekben boldogsága aranykorszakát festi; nem tör ki maró gunynyal, epés keserűséggel, ha látja az emberiség örök küzdelmében az igaztalanságot, a megvetésre méltó jellemeket, hanem mélabús humorral, vagy szelid iróniával ir róla s inkább vigyázva, óva int bennünket, mintsem hogy ostorozzon. Költeményeinek végigolvasása után gondolkodni kezdtem, hogy kihez hasonlítsam költőnket. 8 azonnal föltűnt a hasonlatosság, mely tehetség, hangulat és kedély dolgában Éhen Gyula és Lisznyai Kálmán között van. Egyformán érez, egyformán gondolkodik és egyforma hangon és módon nyilatkozik mindkettő, egyik sem elsőrangú tehetség, de mindegyik tehetség annyira, hogy számot tegyen hazai irodalmunkban. Éhen Gyula a szív és különösen a szerelem költője, költeményei csak néha csapnak át a reflexiók mezejére, de itt is követi őket az érző szív meleg hangja s nem válnak puszta tanító, bölcselkedő versekké. Kedvesen jellemzi felfogását az alábbi ver8ecske; Mi a bánat .... Mi a bánat, ki mondja meg ? Talán Bűtét, nehéz föl leg, A mely némán hullat alá Sttrü záport, fájó könyet ? Mi a bánat, ki mondja meg ? Tán romboló vihar szárnya, Mely szétzilál, kitép mindent, S pusztaságot hágy nyomába ? Mi a bánat, ki mondja meg ? Tán hivatlan, nem várt vendég, Kit szobánkban el kell tűrnünk, Bár szemünkbe kaczag mindég 7 lesznek fojtva, mindamellett óriási ama kár, a melyet évenkint a közvagyouosodás szenved. Tagadhatatlan, hogy megyénkben néhány év alatt sok szép és magasztos törekvést láttunk, melyek mindannyian a haladást, a közjó előmozdítását czélozzák: de a sok szép és magasztos törekvéssel szemben nem fojthatjuk el ama nézetünket, hogy köznépünkben óriási nagy a közöny a tűz iránt. A tűz rombolása, mint egy százfejíí szörny, nemcsak hogy nem gyengül, sőt ellenkezőleg mindinkább nagyobb tért foglal el. Schiller a német költő azt mondja: „Wohlthätig ist des Feuers Macht, wenn sie der Mensch bezähmt, bewacht.“ (Jótékony a tűznek hatalma, ha azt az ember megzabolázza és felette őrködik.) Jaj azonban, ha a tííz szilaj szárnyra kel s irtózatos lángnyelvével pusztít mindent, a mi eléje kerül, romba döntve az ember munkáját, fáradsága gyümölcsét. Recsegnek, ropognak a házak, s szennyes lángnyelvek nyaldossák az eget, sűrű füst oszlopok gomolyognak égfelé s a pusztulás daemona vigyorog ádáz munkája felett. De mit e leírással, csak félre vele! A könyek, melyek az emberek szemé- i bői ilyenkor gyöngyözve legördülnek; a szegénység s nyomor, mely vicsorgatja ; kaján fogait; a mély némaság, mely ott j ül a porrá égett romokon, szomorúan bizo- j nyitják azt az igazságot, hogy mily j rettenetes, mily romboló, mily rémalak | a tűz! És mégis, a tűznek ezen megdöbbentő hatása daczára vajmi kevés gondot fordít* nak arra, hogy veszedelmessé ne válhassék az, hanem az emberiségnek csak áldást hozóvá legyen. Vajha mindenkinek szivébe lehetne vésni eme szavakat: több figyelmet, több óvatosságot a tűzre, nem adná magát elő annyi szerencsétlenség, mint a hogy tényleg megtörténik. . S ha óvatosságot és figyelmet ajánlok, tudom, hogy a vigyázatlanság az oka százak és ezrek boldogtalanságának, sze- i rencsétlenségének. A legaljasabb, legmeg- bocsáthatatlanabb boszuvágy ritkábban oka Dehogy vendég, dehogy vihar; Nem is nehéz, sötét fölleg .... Virág a bű, mit szivünkbe Hamis lánynak keze ültet! Költőnk, mint mondók, a szerelem költője. Dó e, szerelem nem az a szilaj, lélekrázó indulat, mely kedélyét a viharok közé sodorná s lantján a szilajabb hangok danáját megpendítené; csöndes, de mély érzelem ez, mely a költő ajkára ilyen kedves hangokat csal: Sokat beszél a világ rossz nyelve, Azt is mondja: soh'se lész enyim. Sir az egyik keblem csalódásán, Másik nevet szenvedésein. De én némán hallgatom ezt végig, 8 a vádat, mely téged elitéi, És szivem a régi, forró vágygyal Szüntelen hisz, szeret és remél. Egyik kedveB része Éhen költeményeinek a .Legény-dalok“ czímtí cziklus. A fiatal kedély pajzán hangulata ömlik el rajtok s nem mulaszthatjuk el, hogy t. olvasóinkuak be nem mutassunk egyet közülök. Ha valakit megbüntet a végzet, Én a fölött nem csodálkozom jónak jó a boldogító díja, És a rosszért rossz a jutalom. Nem kelek hát ki a végzet ellen, Hogy engem is szörnyen büntetett .... Szőke lánykát csalfán hitegettem, És a barna, a kit én szerettein, Alnok szívvel megcsalt engemet! A fájdalom, a lemondás keserű peczeiben sem fakadt fel a bú sebje vértől elbontva költőnk keblében, hanem fájdalma édesbús elégiába olvad, s ily a tűzi veszedelemnek, s ha vannak, kik ezt előidézik, átok az ilyenekre! Ha egy vad és pogány Nero császár meggyujtatja Rómát, hogy annak lángjaiban gyönyörködjék; s ha ezért az ártatlan keresztényeket üldözi, s őket szurkos zsákokba takarva, éjszakát világító fáklyákként használja, ezt mind még némileg érteni tudom, mert ő pogány volt; de midőn azt ma cselekszi valaki, a szelid erkölcsök, a tanítás, a felvilágosodás századában, azt nem érthetni, hogy mikép létezhetnek ilyen, az emberi érzetből teljesen kivetkőzött szörnyetegek. Egyetlen biztos fegyverünk a tűzi veszedelmek elhárítására: a gondos vi- gyázásból áll. Ez pedig a ttizrendőri szabályrendelet pontos megtartása legyen. Vajha, ne lenne ez Írott malaszt csupán, a mit senki sem tart meg, vagy ha megtart is, de rosszul. A tüzrendőri szabályoknak immel-ám- mal való megtartásáról tesz bizonyságot a következő eset: X. községben voltam, hol két ember beszélgetett az utczán. Köz- birré volt téve a szabályrendelet, bogy gyufát gyújtani az utczán nem szabad. Egy odavaló gazda előveszi pipáját, megtörni, s szabályrendelet ide, szabályrendelet oda, meggyujtja az utczán, közel az eresz aljához a gyufát.. Zs. nevű emcer figyelmezteti a komat, hogy ha meglátja valami községi elöljáró a cselekedetet, hát kiszurkulhat majd 4 frt büntetés pénzt. És ez a Zs. maga is községi elöljáró, öregesküdt volt! Mit szóljunk ily respektusról a községi elöljáróság iránt. Ugyebár: Difficile est sat.iram non scribere. De nem folytatom az e téren észlelt mizerábilis állapotok rajzolását, hanem azzal végzem igénytelen felszólalásomat, hogy városunk önkénytes tűzoltó egyletének mai közgyűlését polgártársaim figyelmébe ismételten a legmelegebben ajánlom. Tegye meg ezen a téren polgári kötelességé mindenki, akkor tUzoltó-egyletünk fölvirág 1 zik s a pusztító elemnek nem lesz hatalma fölöttünk. ........... hang ulat szülte ezen érzelemteljes, gyönyörű sorokat is: Tehát igaz, a mitől úgy féltem, Ö nem szeret, megcsalt engemet I Oh ha tudná, oh ha sejtené csak, Mint tépte szét fájó lelkemet. Eszembe jut bizalmas beszédje. Az elejtett, biztató szavak, Melyek hulló virágok módjára Mind szivembe, ide butítanak. Látom most is kedves mosolygását, Mely annyi bájt hordoz lényegén, Látom most is fehér kis kacsóját Oly szelíden intve még felém. De a szó, mosoly és bdcsúintés Elhagytak már hűtlen engemet . . . , Oh ha tudná, óh ha sejtené csak, Mint tépte szét fájó lelkemet I Azonban nem győznénk elegendőt idézni szép költeményekből, ha Éhen Gyula költósze minden oldalról jellemezni és bemutatni akarn<, A ki a költészet iránt tud még lelkesedni a ki szép és nemes felé még vonzódik, az úgyis m fogja szerezni e könyvet, hogy lelkének gyönyörÚs get és szivének nemes örömet szerezzen, légy szabad csak egyet még e szép költeményekből b mutatni, egy népdalt, mely költőnk tehetségét népies felfogás, gondolkozás és kifejezésmód ten is a legkedvezőbb világításban állítja elénk. Sudár jegenyének letört kettős lombja, Az ősz hideg szele széjjelszakasztotta, Egyik a- állt nyugatra, másik száltt keletre . . , Hej 1 mért vagyok tőled rózsám olyan messze f ügy megharagudtam az édes anyámra, Mért is nem járatott engem iskolába ; Most ha irui tudnék, rózsámnak megirnám s Milyen boldog volnék, ha már szivét birnác
