Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1881 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1881-07-17 / 30. szám
zsák temploma készen fog állni ugyan, de áldozatot hozni abban majd még sem lehet, mert hiányozni fog abban az oltár, — a színpad, — melyen díszletek felszerelés nélkül Thalia papjai nem működhetnek. Tudva azt, hogy a színdarabok hatását, a színpad jó, szép és czélszerű felszerelése emeli és mozdítja elő, a sziuházépítő társaság igazgató válaszmányá- nak ez érdemdembeu hozott határozatához képes városunk és megyénk nagyérdemű közönségéhez, a szinügy barátaihoz és különösen a szép és nemes tettekért lángolni tudó hölgyekhez fordulunk, hogy az e czélra tervezett és a „Pápai Lapok“-ban már előzőleg jelzett sorsjátékot szív és lélekkel támogassák azáltal, hogy bármiféle 'nyereményeknek felhasználandó tárgyakat, az érintett czéi érdekében a rendező bizottságnak rendelkezésére bocsáj- tani és azokat legkésőbb jolyó évi augusztus hó 1-ső napjáig a „Pápai Lapok“ szerkesztőségi irodájába beküldeni szíveskedjenek. A pápai helv. hitv. főiskola ifj. képzőtársulatának julius hó 17-én délután 4 órakor lesz a minden évben megtartatni szokott öröm- ünnepélye, mely egészen a görög Olympiádok színezetét ölti magára. Bemutatja ez ünnepélyen a tanuló iljuság zenében — énekben — is s szellemi jártasságát ennek végeztével 6 órakor kezdődik a tornászati vizsga, hol testi ügyességükről tesznek tanúságot. Majd erről a jövő héten többet. Fogadja tek. szerkesztő ur stb. Circumspex. A VIDÉK. Almádi, 1881, jul. 16. (A „Veszprém“ szerkesztőjéhez.) Amikoron Ádám apánkkal, Éva néni még azt az átkos almát, — melynek utó izét még mi is érezzük, — meg nem kóstoltatta, akkor lehetett tán olyan élet abban a csodálatos gyümölcsös kertben, mint a milyen most nálunk van. Igaz, hogy itt a fügefa levél costüme helyett egyéb csodás históriát viselünk, hanem biz az sem sokat külömbözik attól a paradicsomi tunikától. Azután másbau is hasonlítunk ahhoz a mi eredetünk savanyu ^emlékű helyéhez. Ott a felejthetetlen emlékű Ádám úrnak vala egy Évája, itt pedig nekünk vannak Éváink. De a mi Éváink különböznek ám néhai Istenben boldogult dédanyánktól! Mert mig ama általam tisztelettel említett úri asszonyság, ama fentebb szintén tisztelettel említett úri embert megfosztó az éden nem kalarábéval és nem sárgarépával elültetett helyétől; addig a mi Éváink bevezetnek minket nem csak a paradicsomba, hanem még a hetedik mennyország tükör szobájába is. Aki ezt nem hiszi, jöjjön le hozzánk és lásson, tapasztaljon. Én itt vagyok, én tapasztalom mindezeket, és néha néha mégis elfog a világ fájdalom, sajnállak titeket többi lakói Allah e kugli golyójának, hogy nem jöttök ide közénk, hogy megfosztjátok magatokat az élvek élvétől. De! hova tévedtél gondolatom száguldó paripája?! Hiszen én azt akartam megírni, hogy milyen szépen van a tőkéken, milyeu gyönyörű itt a krumpli, bab. a sűrű rengetegben zengő csoda madárról, hogy ott hagyta, a trónt, mely rá várt, ott az öreg királyt ki atyja, a ifjú leányt ki jegyese volt. Ment, ment míg nem érezte, a szent folyam partján, nyílt csodálatos virágok édes illatát, míg meg nem mosta arczát annak frissítő habjaiban. Egy öreg indián volt vezetője, ki el tudta neki mondani, minden rögnek, halomnak, minden fának, bokornak történetét, bús regéjét. Ama összeomlott halom ott egykor ülma királynő palotája volt, de mivel a szent folvam nemtőjét egykor megbántó ülma királynő^ elpusztult a hajlék, a királynőt pedig elragadták a rósz szellemek az alvilág örök sötétébe. E magas száraz libusfa alatt pihent egykoron a sátán, azért nincs annak most levele, azért nem nyill tövében virág, azért nem zöldül ott a fii. Az ifjú úgy szerette ezt a regéket hallani, olyan édesen eltudott ábrándozni a csillagos éjszakákon azokról az elmondott álmákról. . . . Egy szép nyári napnak alkonyán, megállt az öreg indián, és hallgatózott, kérte Zadart is, hogy figyeljen. Zadar figyelt, és amit hallott, az nem volt emberi hang; az a hetedik égben lakozó hurik bűvös dala volt. Zadar rohanni, sietni akart e csábos hang után, midőn az öreg indián térdre vető magát előtte, és kezét mellén kereszbe fonva, kérte az iQút, a földek, vizek és levegő minden isteneire, hogy ne menjen, oda, honnét az ének jön. De ki tehet róla, hogy oldalba rúgott a pegazus, hogy ábrándozom?! Kiülök néha-néha a halvány Balaton partjára, azután nézem a lenyugvó napot, nézem a hulló csillagokat: szóval ábrándozom! Ábrándoznék tovább is, ha lassú léptek nem közelednének, ha nem hallanám a hangokul : — Ugyan kérem az urat, maga nem afféfe újságíró? — Nem biz én még lelkem tulipánt színű rózsája — s még tán nagyobbat is mondtam volna, ha közbe nem vág: — Én azt gondoltam, hogy az, s akkor kértem volna az urat valmire: — Hadd halljam eziezuskám, tán segíthetek magácska baján! — Hát kérem tetszik azt tudni, hogy ide nem messze van „Bábel* * városa (már megijedtem, hogy ez is kortes vezér) azután meg azt is tudja, hogy ott van egy olyau nevű újság is. — Most már kezdem érteni, folytassa csak piczikém! — Hát ez az újság engem megsértett. — No! no! — Igen is, azt irta, hogy én pinezérnő vagyok ... pedig... pedig, hát én nem az vagyok. — Maga az aranyjuczi csárdásnak édes kedves lánya. — Igenis. — Magácska ki akarja azt tetetni abba az újságba, hogy nem pinezérnő ? — Igenis! — Hát ezt én megteszem, ha maga engem meg .......... Uczcz u, nem láttam én a megsértett kis lányt, ott hagyott a faképnél, mint Hegyesi Márton a sémitákat... Hanem azért, kiirtam ezt az újságba, ha nem is egészen a „Babel“-ba. Talán, majd megbékül az a kis lány, aztán akkor meg........ De már ismét este van, félbe hagyom a levél írást, megyek a szomszédba egy kis egészséges „pletykára.“ Levelem bezárása előtt azonban megsúgom, hogy készülüuk erősen az Anna-bálra. Mely, hogy fényes lesz, arra fogadást ajánlunk. Fogadja tek. szerkesztő ur stb. Csajkó. Lajos-Ko nárom, 1881. julius II. (A „Veszprém“ szerkesztőjéhez.) Ma hajnali 1 órakor Czéh János, a/4 telkes gazda lakháza padlásán belöl tűz ütött ki, s az egész háztető leégett, a házban levő ingóságok és lábas jószágok megmentettek, a tető 900 írtra biztosítva van. Fogadja tek. szerkesztő ur stb. r. I. Lajos Komárom, jul. 15. (A „Veszprém“ szerkesztőjéhez ) Lajos-Komárom község ez évi selyem termelési kísérlete eredményéről van szerencsém a következőkben értesíteni. A község 40 gram pete után termelt Pfenolesuk Lajos ág. ev. segéd-tanító ur kezelése mellett I. oszHogy ne menjen oda, mert aki, még oda ment, az nem jött vissza onnét sohasem. De Zadar nem tudott ellentállni, nem hallgatott a jó szóra hanem ment oda, honnét az ének jött. . . Az öreg indián pedig térdre veté magát és elkezdett imádkozni a szent folyam jó szelleméhez, hogy mentse meg Zadart, a gondjaira bízott királyfit Eduától a sátán unokájától ............. * * * Elmúlt az alkony is, elhangzott az ének is, midőn Zadar a berekbe, a kis kunyhócs- kához érkezett. Nem voltak ott, már az erdő lakói, az oroszlán is vissza ment odújába, vagy zsákmányt keresni a sötét éjszakába. Csendesség volt ismét; az ifjú, lassan lopva, oda ment a kunyhócskához, lázasan nyitá fel annak ajtaját, azután megittasodva a tünemény látásától, elkezdett ahhoz beszélni édesen, szerelmesen: Ki vagy te hajnali álmaim ragyogó tündére? téged a hatalmas Isten, ki mindeneknek alkotója a paradicsom örök ifjú húri- jai közül küldött a földre, hogy az éa sivár életemet mennyei tavasszá varázsold. . . öh jer a keblemre életem öröme, bol dog boldogtalanságom, öleld át, öleld dobogó szívedhez lángban égő lelkemet. Ó jer, ó jer ebből a sivár rengetegből, hisz itt a fák zörgése, az őszi levelek hullása mind, mind a múlandóságra emlékeztetnek téged; pedig neked nem szabad tudnod, hogy a rózsának hervadása, hogy az embernek halála is van............ tály u gubók 45 kiló 30 db II. osztályú gubók 28 kilo 80 dk. Összesen 74 kilo 10 dekát. Uj hodos puszta Aigner j-Sándor tanító ur kezelése mellett: I. osztályú gubók 6 kilo II. osztályú gubók 30 dk. Összesen 6 kilo 30 dekát, ez utóbbi 10 gram petéből, tehát mindössze termeltetett 80 kilo 40 deka kitűnő minőségű gubó. A peték kelése május 20-án a hernyók befouása junius 28-án kezdődött. Az összes készlet, f. hó 12-én Nagy- Dorogh községben, az ideiglenessen ott felálí- tot beváltó hivatal által beváltatot 70 frt 18 krért. Fogadja tek. szerkesztő ur stb. Varga József, jegyző. A demoralisatio. Veszprém, 1881. julius 17. (— ő.) Mi az a demoralisatió ? Sokat beszélnek róla épen jelen napjainkban. Fekete színben festik a falra, mint az ördögöt, félnek tőle, jajgatnak miatta átkozzák, minden baj forrásának tartják; pedig jóformán sokan sem azt nem tudják micsoda, sem pedig, hogy már észrevétlen rabjai neki s hű csatlósai. Magyarul annyi, mint elerkölcstelenedés, elfajulás, vagy a könnyelműség, mely a gon dot nem ismeri, sem becsét semminek, mely előtt idő, tehetség, vagyon csak játék; a felületesség, minden belső alap, reális érték nélkül; a jellemszegénység, mely köpenyt forgatva, ma ide, holnap oda, de mindenkor ingadozva csatlakozik valamely elvhez; a hirtelen csíiggedés, mely lelki erő hiánya miatt fél a nehézségektől s a dolog komoly oldalától megijedve, bizalmát veszti önmagában; a szalmatüzíí lelkesedés, mely minden szép ügyet felkarol, de el is buktat; a munkátlanság, az a koldúsbotot faragó „hajh ráérünk arra még"-féle nembánomság s elódázása annak, mi utóbb helyrepótolhatlan: a renyheség, mely a kényelem puha párnáin tespeszti a lelki s testi erőket; mégis az a meggondolatlan fényűzés, hogy csak az jó, ami drága, az szép, ami feltűnő, csak az becses, ami ritka; az elkapatottság, mely nálánál jelesbbet, kiválóbbat nem ismer; az a pöffeteg elbizakodás, mely a vak szerencsét tulajdonának s minden érdemet magáénak lenni vél; az a henczegő büszkeség, mely lenézi az egyszerűbbet, alábblevőt, s lenézi kihívólag sérti azt, ki az élet nehéz útján magát fel- küzdeni még nem volt képes; az a modern felvilágosodottság, mely nem a tudományokból merítette szakismeretét, de az olcsó regénytár lehetőséget alig meghaladó állításaiból; az a sok ferde szokás, melyet észrevétlen öröklöttünk vagy sajátítottunk el, de melyre rá fogják, hogy „jelleg;“ az a rágalmazással párosult ravaszság, az a bizalmatlanságot szülő rászedés, az a tolakodó szemtelenséggel űzött számító csalás, az a hitelt megdöntő szédelgés, az a irigység szülte viszály, egyenetlenség; a szenvedélyek zabolátlansága, mely határt nem ismer; a kicsapongás vad kaczérsága, mely erényt keres abban mi emberhez nem méltó; Ó jer, ó jer innen hisz itt a föld tövise megsérti lábodat, hisz itt a rideg esti szellő szétkuszálja selyem fürteidet ............ Ó jer innen megóvlak én téged szellő- fúvástól, meg mindentől ami csak rósz ami csak kellemetlen ezen a csúf világon Az rózsaszirommal behintett nyugágyon ülve hallgatta a bohó ifjút, azután, mikor ez már nem tudott többet szólni, oda vonta magához és homlokon csókolta ............ Azu tán susogta neki túlvilági, üdvözítő hangon: Én szeretlek tégedet............... Az ifjú meg volt ittasodva, vére lüktetett lázasan, sebesen, ajka reszketett, szemei kéjesen, kimerülve lecsukódtak . . A tünemény még akkor is csókolgatta homlokát... még akkor is susogta bódítóan: Én szeretlek tégedet. . . . Mikor azután, az ifjú mélyen elaludt, akkor ő felkelt szép csendesen, kezére hajtotta szép fejét és elkezdett zokogni: SMért kell annak meghalni, ki Edudt szereti ? * * * Az ifjú királyfi Zadar pedig álmodott; szomorú álmai voltak nagyon. Látott egy ifjút és látta Eduát. Azaz ifjú szerette Eduát forrón, rajongva de ez gyűlölte őt, mert más nép fia volt, annak a népnek fia, mely őt rabul, fogva tartá. Azaz ifjú meghalt Eduáért és halálos ágyán megátkozta azt. Ne halj meg te soha, légy ifjú örökké, ne szeress te soha embert, szeress egy vad állatot, és ha valaha emberbe szeretsz, méreg a hit, vallás, erkölcstan lenézése, kigúnyolása s megvetése; az euyim-tied fogalmának ignorálása s a jog szentségének lábbal taposása. . . Ez együttvéve vagy szórványosan, a veszedelmes ragály, társadalmi életünk philoxerája, mely pusztít észrevétlen a gyökértől fel a csúcsigNem új találmány, régi sírásó ez, milliókat ragadott már el, számtalan nemzetek nagyságát temette el örökre. Mért bukott el Babylon, Palmyra, Spárta, Athéné, Kóma? Eleinkre ráfogták, azt hogy a mívelt világgal szemközt barbárok voltak, de az erények hős tetteiből annyi példát kevés nemzet bir felmutatni. Most, hogy mívelődünk, rohamosan haladunk, midőn csiszolódunk, ragadna ránk ez a szenny? Ne engedjük meg, még nem sülyedtttnk annyira, hogy a demoralisatió gyanúja terheljen ! Bizalom az ősi erényben! I—I I R E I N K. Veszprém, 1881. julius 17-én *A nöipar- kiállítás Veszprémben f. hó 9 és 10 én a tűz őrlaktanya feletti teremben valóban méltó volt a megtekintésre. Ott láttuk egy csoportban az angol kisasszonyok által kiállított régiségeket 1720,1726,1736-ból, majd a jelen munkákat diván vánkost, zsebkendőt, asztalkendőt s e csoportban Ferenczy Margit növendéküktől szinte egy divánvánkost. Azután Sebőn Róza tanítónőtől két ágyterítőt 2 függönyzetet 2 ablak párnát növendékei közül Neuman Fáni egy asztalterítőt, Krausz Róza paplant, Veisz Anna csipkekendőt, Mar- galit Dagmár kötényt, a kis nyolez éves Manheim Irma főkötőt, réklit, harisnyát czipővel, Scwarz Irma térítőt, Kollin Laura függönykö- tőt, Schönfeld Mariska székterítőt, Rothhauser Franczi egy inget állítottak ki. Majd Terel- mes Lajosné asztalterítőt s kendőt. Pongrácz Mari tanitóné női hálóréklit, Ács Róza férfiinget, Vajki Gizella hálóréklit, Boda Mariska nyakkendőt, Bohuniczkyné Stefanovics Aranka khepi munkát, Krausz Francziska tácza kendőt, Varjas Lajosnő fonalat és három védte- rítőt, Dukovics Ilon virágtartó asztalt, Kovács Krisztina szőnyeget, Taubler Nina szinte szőnyeget, Zirczről Erlitz Emma ruhatartó fogas és óratartóval, Farkas Ferenczué kötött paplannal, Szemnelwein Anna kanapé-párnával Rosos Ilona taplóból csinált papucs és cziga- retli tartóval — képviseltették magukat. A teljesen vak Czeiner Francziska gyermek réklit küldött, volt még több tárgy is. És midőn a kitartó szorgalmú női munkásság eme felsorolt nemes ízlésű eredményeit, a hasznost a széppel összevegyítve volt alkalmunk szemlélhetni : a bámulatnak csodálkozást keltő érzete fogott el. Nem vagyunk hivatottak arra, hogy a szótárnak minden dicsérő kifejezését mondjuk el a sok valóban remek mű felett, de azon biztos reménnyel távoztunk, hogy a budapesti nagy kiállításról eme versenyző tárgyak igen nagy része a méltó elismerés és a megérdemlett kitüntetés jelvényével fognak visszatérni! (— ő.) legyen a csók ajkadon, mely elaltassa azt örök álomba, a halál álmába Az ifjúnak eszébe jutott álmában, hogy őt is megcsókolta Edua, megrettent, föl akart emelkedni, de nem tudott. . . . Lassan-lassan álma az örök álomra vállt. Nem ébredt föl többé ............. Ha jnal hasadáskor eltemedte őt Edua egy tubafa árnyába és zokogott sírja fölött. Alkonyaikor azután ismét elkezdte szomorú, bűvös, bájos énekét, melyre előjöttének, ismét a vadon lakói, mely oda csalta az ő jegyesét az oroszlánt is. Ezt ismét megsímogatta ismét elmoudta neki szomorúan; még szomorúbban mint valaha: Én jegyesem, én angyalom! * }j; 5jí Az öreg indián nem várta Zadart, tudta, hogy az nem jön vissza sohasem . . . sohasem. . . . Haza ment, elmondta földiéinek bús történetét, a szelíd királyfinak, azok megsiratták azt és napot szenteltek emlékének. És azóta regélik az indus földön e regét. És mikor végére érnek, akkor a bájos ind leányok letérdelnek és imádkoznak, a földnek és Gangesnak a szent folyamnak isteneihez, hogy mentse meg az ő jegyesüket Eduától, a sátán unokájától. Magyar Gyula.
