Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1878 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1878-01-27 / 4. szám
IV. évfolyam. 1878. 4-ik szám. Veszprém, Január 27. «BW=0« .MBS«#» ÓT és „Hív. Értesítő“ ( megjeleli minden TAsdrnap. Előfizetési díj : Egész évre ■ . 6 frt kr- Félévre ... 3 frt kr. ! Negyedévre • 1 frt 50 kr. Egyes példány ára in kr. KÖZGAZDASÁGI, HELYI ÉRDEKŰ, MIVELŐDÉSI ÉS i8*ö=®’ J VESZPRÉM MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. LSzerkesztőség és kiadóhivatal : Vár, 4. sz. Hirdetéseket, raUmint helybeli előfizetéseket is, elfogad éi nyugta* KRAUSZ ÁRMIN IStyikereikíiéss Vesipréntei. HIRDETÉSEK egyhasábospetltsor 6kr. NYILTTÉR petitsoronkint 15 kr. s külön minden beigtatásért 30 kr. bélyeg. oÁ Szomorú a múlt hét története, lesújtó hírrel kezdődik az, s e hír villámcsapásként futja be a fővárost, onnan a hazát, gyászt ölt a nemzet, könyet ejt a honfi, igazi, szívből jövő, keserű könyet, hiszen új sirhalom emelkedik ott, hol nemzeti dicsőségünk annyi bajnoka fölött sírhat már a fájó emlékezet! — Ne kérdjétek, ki volt, ne kérdjétek, mit tett, ne kérdjétek azt se, mivel tartozik nevének a nemzet ? Elég fájó az a hang, mely szivetekben azt zokogja, hogy — Szigligeti meghalt.. . Gondoljatok arra, mi egy népnek éltető eleme, legszentebb birtoka, legféltettebb kincse, —• gondoljatok a magyar nemzetiségre — s akkor érzitek igazán, ki volt, mit tett, s mivel tartoztok emlékének. Nem túlzott a hang, nem túlhajtott a fájdalom, mely halálát követi ; hazafi volt ő is azon jelesek között, kiknek elvesztésén gyászolnia kell a nemzetnek. A honfi könye az ő sírját is megilleti. Mert nemcsak a harczme- zején vérrel, vagy a nemzeti politika szövevényes utjain lángészszel s hazafias érzelemmel küzdők homlokára illik a honfiúi babér; a nemzetnek szellemi élete is van, mely mindenekfólött biztosítja létjogát és szereplését a népek nagy társadalmában; s kik e szellemi életben, melynek mozgató ereje a nemzetiség, vezérszerepre hivatvák, legtisztább értelemben honfiak. „Egyetlen menedéke a nemzeti léleknek, egyetlen tere a nemzeti tevékenységnek az irodalom“. Nemzeti eszmék, érzület, nyelv, s mindezek összesége, a nemzetiség, itt. lel kifejezést, gyökerezést. s a jövőben biztos alapot. S ki ne olvasná az irodalomtörténet lapjain néma fájdalommal, mennyi viszontagsággal kelle megküzdenie e drága kincsünknek, mennyi jogtalan kéz nyúlt ki utána, hogy elrabolja tőlünk, s vele együtt el nemzeti létünket is! Valóban, kevés népnek került oly megfeszített erejébe legszentebb tulajdonát megtartania, mint nekünk ; s ki venné tőlünk rósz néven, ha „magyarok Istené-“ről beszélünk, arról az Istenről, ki annyi sok minden után oda juttatott bennünket, mégis, ahol most vagyunk, ki nem tekintve hibáinkat, — mert hiszen sok volt és van — oda vezérelt bennünket, ahol nemzeti alapon létezhetünk, s létünk mozzanataiban magunkra ismerhetünk. Nem régi ez az állapot, néhány évtizede csak, hogy minduntalan akadályokba ütköző törekvésünk után végre erősebb alapon látjuk nemzetiségünket. Lángoló honszeretet, vissza nem rettenő buzgalom, s megfeszített kitartás kellett ahhoz, hogy ennyire jutottunk, s magyar szívvel együtt élő, együtt haló emlékezet azok jutalma, kik ezt kivívták. Kisfaludy Károly neve örökké fog élni azon magyarok szivében, kik a jelent megalkotó szép múltra, a so- I káig sűrű ködbe burkolt nemzetiesség váratlan kifejlődésének mozanataira lelkesült örömmel tudnak visszagondolni. S mik voltak e mozzanatok ? — a magyar színügy fokozatos emelkedései ama lépcsőn, melyen valahára igazi ezéljához volt érendő. Kisfaludy megkezdte az utat, mely a nehézségek miatt még töretlen volt; sokan követték, de ép e nehézségek miatt nem oly eredménynyel, mint a mester. Szent czélhoz terhes út, nehéz küzdelem kell; oly embernek kellett fellépnie, ki többet tegyen, mint maga az úttörő. Ekkor állott elő Szigligeti s körültekintve, nem kellett sokáig gondolkodnia, mily irányban működjék, hogy a nemzetiesség legfontosabb tényezőjén lendíthessen. „Erős meggyőződése volt, hogy csak eredeti drámairodalom alapíthatja meg a színügyet, s azon életbevágó érdekeket, melyek ezzel összekötve vannak.“ Pedig sok gátló körülmény, sok visszariasztó állapot, s ami fő — konok előítélet állott útjában. Hiszen a főváros értelmisége fölött német színtársulat dominált, míg a magyar csaknem gráfiából tarthatott előadásokat; főuraink a német színészeket pártolták, s még mindig — sőt inkább, mint valaha — dogma gyanánt szerepelt ama vélemény, hogy a magyar nem „komédiásnak,“ — a magyar nyelv nem színpadra való ... És Szigligeti nem rettent vissza ; nagy lelkekben épen az akadályok szoktak kétszeres buzgalmat kelteni. Pedig a legnagyobb akadály saját családja körében volt: atyja megtiltotta családi nevét viselnie, mert a színi pályára lépett; ót ez sem tántorította el, s a Döbrentei által adott „Szigligeti Ede“ nevet véve föl, megkezdte működését. Ki tagadná, hogy e névre késő unokái s egy egész nem- ! zet lehetnek büszkék! Egymásután jelentek meg magyar drámái — az első 1835-ben — s figyelmet, sőt tetszést is keltettek. Szigligeti sejtette azt is, mit előtte egy színműíró sem, hogy az igazi nemzeti érzület, számtalan nemzeti szokás, magyaros gondolkozásmód — mint egy népnek legszembeötlőbb sajátságai — a magyar nép életébe, mint valami aknába rejtve élő kincsek. 0 hozzá fogott ez akna kizsákmányolásához, s megalkotója, megteremtője — atyja lett a népszínműnek, mely hogy azóta mily lendületet nyert, mennyire jótékony hatást gyakorolt népünk érzületére s gondolkozásmódjára is, — látni való dolog. E genre ma, Tóth Ede remek alkotásai által is hatalmas istápot nyerve, ott áll, hogy tovább fejlődését most már biztosítottnak tudva, édes remény- uyel nézhetünk drámairodalmunkban e faj jövője elé, mely kizárólag a nem- zeties szellemből táplálkozik, s viszont annak szolgál tápul. S ezt az örvendetes tudatot Szigligetinek köszöni a nemzet. Ü fejlesztette tovább — Kisfaludy után — a magyar társadalmi, tehát ismét a nemzetiséggel karöltve járó vígjátékot is, leszorítva ezáltal a szereplése kezdetén annyira elhatalmasodott, ízlést, nemzetiséget megméteA „VESZPRÉM“ TÁRCZÁJA. Még lángol... Még lángol ajkimon Forró csókod tüze; Még szívom lelkedet, Mily édes, mily üde! Mondd, hol teremnek e Rózsák szép ajkadon ! ? Mennyben fakadnak-é ? Föld termi-é vajon ? Az illat, a melyet Lehelnek, mennyei; Menny lesz hazájok is, Szívem jól érezi. Szemedben, kedvesem! A fényes ég ragyog; Belé ha nézhetek, Átszellemült vagyok. Szép termeted nem e Silány földről lehet; Hisz angyalt fest csupán így a hű képzelet. Születni, édesem! Nem is születhetél: A hajnal szárnyain Mennyből ereszkedél. Ereszkedjél le rám, Te égi tünde lény! Fakadjon újra e Kebelben a remény. Ölelj, csókolj, szeress, Hisz én imádalak, így tisztul égivé, Mi bennem földsalak. FODOR JENŐ. A kandalló mellett. Rajz. Ennél jobbat nem gondolhattál volna, minthogy engemet ma meglátogatsz, fogadott a kedves teremtés, kinek illatos enyhe légü boudoirjába léptem, hogy egy unalmas ünnepi délutánt együtt csevegjünk vagy melancholi- záljunk át. Vess csak még egy pillantást ismét déli ablakjaimról a gyönyörű téli tájképre odaküan, a zuzmarás, csipkés, kristályjegeczes fákra, a csillámló hóra, melyen árnyaik zajlódnak, a hamvas nehéz fellegekre a láthatár szélén, a bádgyadt rózsás, violaszinbe játszó fényre, mely az égen előmlik, — nemde szűzies és vágytalan benyomást keítő mindez ? Én nekem ma mégis rosszabb napom van, mint bármikor. Tudod, néha könnyebben, közönyösebben tűr az ember, néha lelkem hideg és hangtalan, mint a téli táj, máskor viharok dúlnak bensőmben, és eltiport ifjúságom szenvedélyesen követeli létjogát. Összébb húzta bájos körvonalú vállai körül az aranynyal hímzett piros kendőt, mely úgy kiemelte halvány, finom arcza márvány- szerűségét, és oly ellentétben állt a gazdag gesztenyebarna fürtökkel, melyek rá omoltak, s ajkaival mosolyogva, szemeivel merengoen és mélabúsan nézett fel hozzám. Oda gördítém egyikét a kényelmes, alacsony kis körszékeknek a kandallóhoz vele szemben, hogy mélázzak a lobogó lángokba mint ő, hallgassak, gondolkozzam, és iparkodjam megfejteni, miről beszélnek a felvillanó szikrák és a szép asszony gyönyörű, mélységes, szomorú tekintete?! ügy képzeltem, hogy a lángok is ser- czegve, pörölve kiabálják a .boldog újévet* mint e napokban mindenki, azután gúnyosan felkaczagnak, a szél végigverdesi jeges ujjaival az ablaküvegeket, besihongat a kéményen a fellob bánó lángok közé és csufondáro- san öltögetteti piros nyelveiket. Ez a szép, sápadt teremtés is gúnyosan, rnegvetőleg mosolyog, felnyitja az ölében levő albumot és egy komoly, érdekes férfifőt mutat elém, szabálytalan arcz, mólytiizü de nyugodt tekintetű szempár és szellemdús ajkak. Nézd, szól, ez az egy megértett volna, és én eldobtam magamtól szerencsémet. Igen okos ember, ezer és ezer növényt bonczolt már górcsövével, de egy ifjú leányka kedélyvilágába nem tartotta érdemesnek belemélyedni. És én akkor azt gondoltam: egy unalmas fűvósz; most tudom, hogy az, mi korszakunkban a férfi eszményképe: genie és jellem. Egy másik szép, fényes pillangó szemfényvesztőén repdesett körűiéin, és én azutáu nyúltam Vannak kedélyek, melyeken az érzelmek úgy helyezvék el, mint a hangszerhurjai, a melyiket érinted, az ád hangot, sokan nem tudják vagy nem akarják tudni ezt, innét vau az életben annyi hangzavar. Láttam már haBJTLapunk mai számához fél iv melléklet és egy iv ,Hiv. Ért.“ van csatolva. szontalan, közönséges növényt drága díszedényben. és megtaláltam egy gyönyörű, illatos rózsát fonnyadtan, haldokolva űtszélen. Mosolyogsz rajtam, hogy álmodozó vagyok? Bár tudnék még álmodni! De hidd meg, hogy vannak az én kedélyemben is hurok, melyeken nem jó játszani, de van olyau is, mely tiszta, teljes, zengő hangot adna, hogy van lelkemnek olyan érzékeny csápja, melynek érintésénél szenvedélyes fájdalom reazkettet meg, hogy van mosolyom és könyeim, részvétem és közönyöm, hódolatom és megvetésem, gyengéd hűséges szeretetem, és tudok határozottan gyűlölni, — amint én találom. Azt mondod: „az ember maga alkotja életét.“ Igaz, bizonyos tekintetben; én magam sem tartom a praedestinatiót, ez ellenkeznék azon hitemmel, hogy a kegyelmes, igazságos Isten ily kérlelhetetlen szigorral jelelhette volna ki teremtményeinek sorsát. Mint lehetne összeegyeztetni a fatummal a szabad akaratot?! Igazságos volna-e az, ha egyiket azért hívná életre, hogy elhalmozza minden szép és jóval, a másikat, hogy gonosznak szülessen,egy sötét életutat botorkáljon végig és becstelenségben haljon meg! De van mégis sok, ami ellen hiába küzdesz. Nem nevezem azt sem sorsnak, véletlennek, olyanformán gondolom, midőn a vándor egy vigyázatlan lépésével megingat egy kis sziklapárkányt, mely tovább tovább gördülve lavinaként szakad békés, nyájas völgy — otthonába alá. Sokszor teszünk valamit, melynek horderejét elég gyengék vagy köny- nyeímüek vagyunk be nem látni, és mely zord következetességgel sújt azután.
