O. G. Dely szerk.: Vertebrata Hungarica 16. (Budapest, 1975)

Dely, O. Gy.: Állattani gyűjtőúton Algériában 85-104. o.

kék tiszta égboltja, az est beállta után pedig annak csillagokkal teli ege. Nem is beszélve a szabad ég alatt töltött éjszakákról, melyeket ottlétünk alatt mi roppant kellemesnek éreztünk és távolról sem olyan hidegnek, mint amilyenek azok általában szoktak lenni. Lehet, hogy ehhez remek hálózsákjaink is nagyban hozzájárultak. Egyébként éjszakára, de különösen hajnalra - tekintve, hogy a nappali forróság után az alcsony nedvesség tartalom miatt erős a kisugárzás - igen lehűl a levegő'. A nappal és az éjszaka között gyakran 30 C° hőmérsékleti különbség is adódik. Ilyenkor persze a harmatképződés sem ritkaság. Ezt a nagy hőingadozást pedig nemcsak az emberek viselik el nehezen, hanem a Szahara sziklás dombjai és hegyei is jócskán megérzik. Hatására ugyanis először csak apró repedések, majd kisebb-nagyobb rések keletkeznek a sziklákon, később pedig - miután állandóan ismétlődik - egy hideg éjszaka után, a nap első sugarainak hatására apró darabocskák pattannak le a kőzetről. Ez a folyamat pedig hova-tovább azt fogja eredményezni, hogy a Szahara sziklás hegyei lassan-lassan kőtörmelékké válnak. És ahogy a Szahara tájképi szépségét kerestük és megtaláltuk az utunk alatt, ugyanúgy kutattunk annak állatai után. A Szahara állatvilága - amint az köztudott - rendkívül szegény. Ezt mi - a nyári időszakban tett gyüjtőutunk eredményei alapján - különösen megerősíthetjük. E hatalmas sivatagi területnek azonban ennek ellenére jóformán minden részében fellelhetők állatok. Faunáját tekintve egyesek ugy vélik, hogy a Szahara nem elválasztó vonal az eurázsiai és etiópiai fauna között, hanem éppen összeköti e kettőt és elősegiti keveredésüket. Változatos állatvilágának időleges vagy tartósabb meghonosodását pedig - amint azt DEKEYSER és DERIOT irja - a jelenlegi un. kiszáradási korszakot megelőző klimaingadozások ill. változások tették lehetővé. Ezt - szerintük - az eddig feltárt kövületek és a nemrég felfedezett sziklákba vésett rajzok és festmények is alátámasztják. A sivatagi fauna tagjainak életkörülményeit általában mostoha névvel illették. Ennek oka minden valószinüség szerint az lehetett, hogy a sivatagot az emberek - amint erről már korábban is szóltam - élőlények nélküli sivár homoktengernek vélték, ahol a táplálék és vízhiány, valamint a forróság és erős fény következtében nem maradhat meg semmi. Még a kutatók előtt is problematikus volt hosszú ideig, egyrészt, hogy miként biztosithatják és elégithetik ki a sivatagban élő állatok az anyagcseréjükhöz nélkülözhetetlen viz- és sószükségletüket. Másrészt, hogy mennyire befolyásolja a nagy meleg és a roppant erős fény életfunkcióikat és hogyan képesek ezek ellen védekezni. Az idevágó ujabb vizsgálatok és megfigyelések eredményeinek tükrében azonban az életkörülményekre korábban alkalmazott mostoha jelző meglehetősen sokat vesztett értelméből már eddig is. DEKEYSER és DERIOT munkája pedig a fentebb felvázolt kérdésekre adott válaszok mellett arra is utalást tesz, hogy a sivatagi állatok számára - miután azok már a legteljesebb mértékben alkalmazkodtak környezetükhöz - a sivatagi életfeltételek nemcsak nem mostohák, elviselhetetlenek és kedvezőtlenek, hanem ellenkezőleg, épp a legmegfelelőbbek. És, hogy ez menynyire igy van és az egyes fajok milyen mértékben alkalmazkodtak már élőhelyeik életfeltételeihez arra ugy vélem elegendő ha a szóban forgó szerzők vizsgálataiból és megfigyeléseiből az alábbiakban csak néhány példát emlitek. A vízfogyasztást alapul véve DEKEYSER és DERIOT a sivatag állatvilágát 3 csoportra osztotta. Az elsőbe azokat a fajokat sorolták, amelyek rendszeresen isznak. Ilye-