Verhovayak Lapja, 1946 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1946-11-27 / 48. szám
VOL. XXIX. ÉVFOLYAM 1946 NOVEMBER 27 NO. 48. SZÁM VERHOVAY SZÜRETI MULATSÁG A CLEVELANDI 14-IK FIÓKNÁL. A régi szép magyar szüreti mulatságot evről-évre megtartja 14-ik fiókunk Clevelandban, ahol az idén 75 leány és fiú öltözött diszmagyarba ez alkalomra. Október 13-án, vasárnap, folyt le a 14-ik fiók szüreti táncmulat: ága, melyen ritka szép műsorral szórakoztatta a hatalmas közönséget a fiók vezetősége. Volt csoporttánc, parádé, szőlőlopás és sok más mulattató jelenet. A táncszámokat Lengyel Erzsiké tanította be ennek a képünkön megjelenő szép csoportnak, melynek szereplése sokáig emlékezetes marad a mulatságon résztvettek számára. Gratulálunk a 14-ik fiók vezető, égének, hogy ily gyönyörű ifjúsági csoportot hozott össze ez alkalomra! A UNRRA ÉS MAGYARORSZÁG Igazgatóságunk És Fiókjaink a Kormánytól Kérik Magyarország További Támogatását Egyesületünk igazgatósága őszi gyűlésén elhatározta, hogy hazánk külügyminisztériumához és a szenátus és kongresszus tagjaihoz fordul azzal a kéréssel, hogy a UNRRA működésének megszűnésével Magyarországra is terjessze ki azokat a segélyterveket, melyeket az Egyesült Államok kormánya Olaszország, Ausztria és Görögország javára vett tervbe. Ugyanakkor az Igazgatóság felkérte fiókjainkat is, hogy hasonló kérelemmel forduljanak szenátoraikhoz, kongreszszusi képviselőikhez és hazánk kormányához. Több fiókunk eleget is tett már a kérésnek és az első válaszok kezeink között vannak. STEUBENVILLE, O.-I FIÓKUNK LÉPÉSE A Steubenville, O.-i 237-ik fiók volt az elsők között, melyek az Igazgatóság példáját követték. A fiók határozatát a 18-ik ohioi választókerület képviselőjének Nyiráti Sándor tagtársunk, a fiók elnöke küldötte meg. Levelének kézhezvétele után Earl R. Lewis, a kongresszus tagja, érintkezésbe lépett a Külügyminisztériummal és annak válaszát megküldötte Nyiráti Sándor fiókelnöknek. Alább közöljük fordításban a Külügyminisztérium Earl R. Lewis congressmanhoz intézett levelének szövegét. 1946 október 10 “Kedves Mr. Lewis: Megkaptam 1946 szeptember 26-án kelt, a Külügyminiszterhez intézett levelét, melyben arról érdeklődik, hogy mik volnának a lehetőségek arra nézve, hogy a UNRRA megszűnésével az az Egyesült Államok közvetlen segítséget nyújtson a magya*- népnek. A UNRRA tanácsának Genfben tartott múlt nyári gyűlésén a« UNRRA megszűnése utáni tevékenységekre vonatkozó kérdéseket az Egyesült Nemzetekhez tették át. Időközben, a mi Külügyminisztériumunk tanul mákét, de még végső döntésre nem jutott. Mr. Claytonnak levelében idézett megjegyzései félhivatalos sajtókonferencián hangzottak el és csak azt hangsúlyozták, hogy a Külügyminisztérium továbbra is foglalkozik a külföldi segélyre szorultak ügyével. Semmi ok sincs arra. amiért a Magyar Kormány ne ismertethetné szükségleteit a mi Kormányunkkal, mely esetben azok egyéb területekével ^együtt kerülnének megfontolás aló. Tisztelettel: (s) DEAN ACHESON, Helyettes Külügyminiszter.” Mindenekelőtt köszönetét mondunk úgy a 237-ik fiók, mint a Verhovay Segély Egylet 55,000 tagja nevében Hon. Earl R. Lewis képviselőnek azért, hogy az ügyben eljárt. Az ohioi 18-ik választó kerület magyarsága nagy bizalommal viseltetik a képviselő iránt, aki eljárásával most már az egész amerikai magyarság háláját, bizalmát és barátságát is megszerezte magának. (Folytatása a 2-ik oldalon) Külügyminisztériumnak és a nyozta a segélyezési kérdése-A MEGTAGADOTT HÁLA LÉLEKTELEN ÜNNEPE Ugyan ki hitte volna a Mayflower hajó utasai közül azon sz első Hálaadási ünnepen — 325 évvel ezelőtt — hogy lesz majd egyszer egy nemzedék, melyet a dús aratás nem indit arra, hogy érte hálát is adjon? Az ő számukra a termés a mindennapi kenyérért való imádság kegyelmes meghallgattatását jelentette. Hajnaíhasadtától vakulásig dolgoztak, harcoltak az idegen, szeszélyes éghajlattal és a mostoha földdel és egy percig sem gondoltak arra, hogy a megélhetés magától értetődő dolog.. Äz éh-halál elleni kétségbeesett küzdelemben megtanulták azt, hogy az Anyaföld nem bőkezű munkaadó . . . nem mindég fizeti meg a szántó-vető munkáját gazdag aratással . . . Megtanulták azt, hogy bár a munka a mienk, annak eredménye mégsem tőlünk, hanem Felsőbb Hatalmasságtól függ . . . Tudták azt, hogy a Sors nem fizet meg minden munkáért annak teljes ellenértékével . . . Minden erejüket belevettették a munkába, de mégsem várták azt, hogy anhak fejében mindent elérjenek, amit kívántak . . . Bölcsen tudták azt, hogy bármennyit dolgozik is az ember, a sikert mégis hálával kell fogadnia, nem pedig úgy, mintha az kijárna neki . . . Mert az élet egyoldalú rendje szerint az embernek mindég, mindenben adni kell, de az eredményre mégsem számíthat feltétlen bizonyossággal, legfeljebb csak reménykedhet abban, hogy eléri . . . Persze, ők nem láthattak a jövőbe. Nem tudhatták, hogy a viszonyok még úgy is alakulhatnak egyszer, hogy a dús aratás szegénységet jelentsen a földművesnek, nem pedig jólétet ... Nem tudhatták, hogy lesznek oly idők is, amikor az emberek hagyják a gyümölcsöt elrothadni a fán, mert többe kerülne a leszedés munkája, mint amennyit a gyümölcs érne . . . Nem tudhatták, hogy eljön egy olyan kor is, amikor az ember még arra is vállalkozik, hogy megfékezze az anyaföld dús ölét és fizessen a földművesnek azért, hogy ne termeljen . . . Három századnak kellett elmúlnia ahhoz, hogy ez a kor eljöjjön. Az a kor, mely értelmetlenné tette Hálaadás Ünnepét. És ez a kor, a bőség kora, velünk van . . . De a gyümölcs rothad a fákon miközben mi nem tudjuk megfizetni azt, ami a piacra kerül . . . Éhező embermilliókat tudnánk egy szebb jövendőre megmenteni, ha az első bevándorlók példáját követve félretettük volna a termés fölöslegét, hogy ily tragikus időkben használhassuk fel azokat ... De most elértünk az emberi balgaság utjának végére . . . Koldusokként állunk egy gazdag ország kincsei között. Éhező idegenként álljuk körül dús országunk terített asztalát . . . . . . Van hús, liszt, zsir, tej, vaj, gyapjú bőviben....... Oly bőség van, amilyenről az első bevándorlók még álmodni sem mertek volna ... De mi nem tudunk hálát adni, mert szivünk tele van keserűséggel, elégedetlenséggel, vádló szemrehányással és lázadó ajkunkról lefagyott a hálaadás imádsága___ A föld királyai koldusokként állanak saját birodalmuk kapuja előtt! — Miért? Hogy kerültünk ide? Úgy jutottunk ide, hogy elbiztuk magunkat. Azt hittük, hogy most már meg tudjuk nyergeim azt a Felsőbb Hatalmasságot is, melytől függünk . . . Azt hittük, hogy a haladás utján eljuthatunk arra a pontra, ahol munkánk eredményét egyszer s mindenkorra biztosíthatjuk előre úgy, hogy végkép megszabadulhatunk minden bizonytalanságtól . . . Elbizakodottságunkban azt hittük, hogy az életet egy oly rendszer kordájába szoríthatjuk, melyben a sorsnak, a végzetnek, az előre nem látható körülményeknek semmi szerep nem jut többé . . . S az emberek a jólét délibábjait kergetve eljutottak oda, hogy a fényűzést többre tartják a megélhetésnél . . . j Hány, de hány ember van ma már, aki úgy érzi, hogy (Folytatása a 2-ik oldalon)
