Verhovayak Lapja, 1944 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1944-08-03 / 31. szám

6-ik oldal 1944 augusztus 3 LEVÉL AZ OLASZ FRONTRÓL Balogh Ferenc tagtársunk, a Chicago, lü.-i 503-ik fiók ügykezelője érdekes levelet küldött be közlésre, melyet id. Papp József és neje kap­tak fiuktól Olaszországból. Papp Józsefeket igen jól is­merik Chicagóban, hiszen nem volt oly magyar közér­dekű megmozdulás, melyből ők részt nem kértek volna Mind a három gyermekük tagja egyesületünknek. Most a chicagóiakat nagy veszte­ség érte, mert Pappék elköl­töztek Chicagóból. Gyönyö­rű farmot vettek Bridgman, Mich.-ban, ahol az 503-ik fiók keretében működő “El­ső Chicagói Magyar Ifjúsági és Műkedvelő Kör” tagjai hamarosan meg fogják őket látogatni. A levelet Jóska fiuk írja Olaszországból, 1944 junius 28-iki kelettel. Itt közöljük a levelet, melyet nemcsak Chicago és vidéké­nek magyarsága fog a legna­gyobb érdeklődéssel olvasni, hanem a többi Verhovay tag­­társakon kívül különösen Pittsburgh és vidékének ma­gyarsága, mert ebből a levél­ből tudjuk meg, hogy a Pittsburgh és vidékén rádió­programjáról közismert SZAPPANOS FERENC is ott van Olaszországban és pedig ugyanabban a kompániá­ban, mint ifj. Papp József, íme a levél: “Kedves Apa és Mama! Kívánom, hogy e néhány sorom épp oly jó egészség­ben találja magukat, mint amilyenben engem elhagy. Ne haragudjanak, hogy ha­marabb nem Írhattam, de a mikor az ember a fronton van, hát nem tud írni. Most épen nem vagyok ott, hát azért van alkalmam írni. Azt hiszem, hogy olvassák az új­ságban, hogy sebesen me­gyünk előre Italy-ban. Ami­kor a németeket az utolsó állásukból kihajtottuk, hát mi voltunk az elsők, akik Rómába értünk. Voltam a világ legnagyobb templomá­ban és láttam a Pápát sze­mélyesen. A templom igen szép: vagy hatvanezer em­ber fér el benne. A népek nagyon szépen fogadnak bennünket itt s mindent adnak, amit csak, tudnak. Igaz, szegényeknek nincsen sok, mert a néme­tek, amit csak tudtak, azt mind elvitték. Ami bor van itt, nem oly jó, mint a ma­gyar bor, mert csak olyan, mintha viz lenne.” A csomagot, amit küldtek, már régen megkaptam, iga­zán jól esett, mert itt nem lehet kapni csokoládét. A ba­rátaim mind azt mondták, Verhovayak Lapja hogy “jó anyád van, hogy még csomagot is küld ilyen messzire. Találkoztam itt egy né­hány magyarral is, kivált a melyik kompániában én va­gyok, van egy, akinek Ma­gyar Rádió Órája volt, Pitts­burgh városából, s ezt a le­velet is ő írja nekem. A neve Szappanos Ferenc. Igazán jól esik, hogy magyarul is beszélgethetünk néha. Apa biztosan meglepődik, amikor magyarul fogja olvasni a le­velemet s azt fogja hinni, hogy tálán már meg is ta­nultam magyarul írni. Tisztelem Zoltánt és Bélát is. Ha van kis fényképük, hát küldjenek egyet, mert a másikat a fronton elveszí­tettem. Mondja meg apának, hogy küldjön egy pár szi­vart, mert itt nem lehet kap ni. Soraim bezárva, maradok igaz szeretettel, fiuk, JÓSKA.” Eddig szól a megható le­vél. Gratulálok id. Papp Jó­zsef és nejének ehhez a derék fiúhoz, aki mindössze 18 esztendős létére oly dere­kasan végigharcolta az olasz frontot s akinek megada­tott, hogy megláthassa Ró­mát, a Szent Péter temp­lomot- $ akinek megadatott, hogy mindeddig sértetlenül kerüljön ki azokból a véres harcokból az olasz fronton, melyen már eddig tiz Ver­hovay katona veszítette el életét. Adja a jó Isten, hogy ép­ségben térhessen haza szü­leinek uj farmájára, melyről oly elragadtatással ir a fiók ügykezelője s amelyhez szív­ből gratulál a szülőknek az 503-ik fiók tagsága.-----------------v----------------­ELTŰNT KATONA Ifj. Muntyán Sándor, a Monongahela, Pa.-i 193-ik fiók ügykezelője értesít ben­nünket arról, hogy BOR­­CHICK FERENC, a 193-ik fiók tagja, 1944 julius 7-én a szülőkhöz érkezett távirat szerint eltűnt a németek el­leni légi ütközetben. Bor­­chick Ferenc tagtársunk nagy bombázógépen teljesített szol­gálatot mint tüzér és rádió­kezelő. Tizenegy társával együtt tűnt el, amiből arra kell következtetni, hogy a légi erődöt lelőtték a néme­tek. Reméljük, hogy hamaro­san megnyugtató hirt kapnak a szülők eltűnt fiukról. Min­den remény megvan arra, hogy a repülőgép legénysége ki tudott szállni a gépből s hadifogságba esett. Adja Is­ten, hogy a szülők hamarosan ily értelemben kapjanak ér­tesítőt a hadvezetőségtőL $2,000 igy maradt meg ügykezelő uram mélabu­­san igyekszik hazafelé a forró júliusi napsütésben. Hát amint a háza elé ér, látja ám, hogy bányászfiá­nak az autója ott hüsöl a fa előtt a diófa árnyékában, a helyett, hogy a bánya szájá­ban várná türelmesen a gazdáját. Besiet az ügykezlő édesapa az otthonába s rá­riad a csendesen rádiózó fiúra: “Mi az, hát te itthon vagy?” “Igen, apám — feleli a fiú — egy fiatalembert el­ütött a lejáró kő s igy haza­jöttünk, ahogy szokás, ha valaki meghal a bányában.” “Ejnye, ejnye — sajnál­kozik az apa — hát ki volt az a szerencsétlen?” “Igaz is! — kiált erre a fiú — nincs apának a fiók­jában egy Francis Domini nevű tag?” “De van ...” — feleli az apa rosszat sejtve, — de a fiú mindjárt meg is nyug­tatja szegényt: “No akkor csak írjon be a központba az iratokért, mert ő halt meg bizony.” ügykezelő uram az az em­ber, aki nem halasztja hol­napra, amit ma megtehet, hát azonnal leül és megírja a központnak a szomorú hirt s kéri a szükséges ira­tok megküldését. Szépen le­ragasztja s elküldi a levelet s várja a választ. Közben eszébe jut, hogy azzal az erővel el is mehet a gyászoló családhoz, hogy részvétét fejezze ki. Már ott van a koszorú az ajtón s az ügykezelő — elszomorodva a mindég nehéz bányászsorson — csendesen bekopog. Nyílik az ajtó s uramfia, ki áll előtte? Bizony nem más, mint a halottnak bejelen­tett Francis Domini nevű tag. Szegény ügykezelő uram, majd hanyatt nem esett s úgy hebegte: “Hát mi az fiam ... te élsz?” Szomorúságában is elmo­solyodik a tagtárs: “Hát hogyne élnék? Az öcsém az, kit szegényt el­ütött a kő.” “Megállj, no, — szólt erre az ügykezelő — az én fiam azt mondta, hogy Francis Domini halt meg a bányá­ban. . . .” “Hát úgy van valahogy — felelte a tálján származású tagtárs — mert hogy én Frederick Francis Domini vagyok s az öcsémet meg Francié Frederick Domini­­nak hívják. Innen lehet a félreértés.” Fellélegzettt erre ügyke­zelő uram, részvététi, fejezte ki a családnak, illő áhítat­tal állt meg a koporsó előtt, aztán hazament s megint csak leült az íróasztalhoz s megírta a központnak, hogy tévedés volt . . . nem Fran­cis Frederick Domini halt meg, hanem Frederick Fran­cis Domini s ez meg nem tagja az egyesületnek, mig az, aki tagtársunk, hála Is­tennek, most is él. így ma­radt meg kétezer dollárunk. -----------------v----------------­Ne mulass! Szüntelen folyik a vita egyletekben s hasonló testü­letekben arról, hogy ebben a háborús időben illő-e vagy nem mulatságot, pikniket rendezni. Ebben a kérdésben az em­beriség alighanem az egész földön két nagy csoportra oszlik. Az egyik csoportba tartozók azt állítják, hogy nem való mulatni, amikor katonáink a harctéren vérez­­nek, szenvednek s percről­­percre talán százával pusz­tulnak. Szerintük illő, hogy mi itthon hamut hint­sünk a fejünkre és komoran töltsük a napjainkat, szabad óráinkban a világ gyászos soráról elmélkedve. A másik csoport hevesen tiltakozik e felfogás ellen. Szerinte az ily porban-hamu ban való gyászolásból senki­nek haszna nincs, ellenben kára igenis van. Sok érvvel támasztják alá a felfogásu­kat. Rámutatnak először is arra, hogy a szabadságát itthon töltő katona egy percet sem tölt el azzal, hogy kint maradt társait gyá­szolja. Bárhogy fáj neki az ő sorsuk s bármily vitézen harcolt azért, hogy ők is hazatérhessenek, a sorson változtatni nem lehet. S ezért, ha vakációzik, ugyan­csak beleveti magát a muta­tásba, melyet lehetőleg vissza utazása pillanatáig folytat. Hivatkoznak arra, hogy ma, mikor még legöregebb munkásaink is embertelen tempóban dolgoznak, az em­bernek szüksége vari a szóra kozásra, a kacajra, a pihe­nésre. Ezt még orvosok is alátámasztják, különösen mi kor arra mutatnak rá, hogy a jókedv a legjobb pihenés, már pedig tudjuk, hogy ke­vés ember van, aki magában tud jókedvű lenni. Végül hivatkoznak arra is, hogy katonáink legtöbbje se szeretné, ha azok, akik itthon maradónak, megvál­toztatnák életüket, ő miat­tuk. Valóban, igen sok ka­tona van, aki igenis úgy érzi, hogy ő többek között azért harcol, hogy a szeret­teinek ugyanaz a jólét és derűs élet maradna meg, amit ő itthagyott. Az igazi férfi nem szereti és nem kívánja, hogy gyászolják vagy sirassák. Gyászra és sírásra elég alkalom van, nem kell önként magunkra szabni akkor, amikor nem muszáj. Mivel egyleti életünkben is felmerül ez a kérdés s ott is szerepel mind a két fajta gondolkozás, érdemes vele egy cseppet foglalkozni. Megvalljuk, hogy egy kicsit az utóbbi csoport elgondolá­sához huzunk. Aggódással, busulással senki el nem ke­rüli az elkerülhetetlent. El­lenben gyengíti munkaked­vét, életerejét és lelki egyen súlyát. A nyári piknikek jó alkalmat adnak arra, hogy anyák, apák és fiatalok ki­mozduljanak a hétköznapi robot egyhangúságából és egy kis tánc és egy pár po­hár mellett visszaálmodják a békevilágot. Nem kell és nem is illő annak a mulat­ságnak duhajsággá fajulnia, de hát ez békevilágban sem illett. De az ilyen összejövete­lek és egyszerű mulatságok megerősítik az azokban részt vevőkben az életkedvet, jobb napok reményét és mindjárt nagyobb lelkesedéssel tud­nak hozzáfogni a hétközna­pok nehéz robotjához. Ettől eltekintve is, nekünk amerikai magyaroknak meg éppenséggel lehet mulat­nunk. Lehet azért, mert a magyar egyik közmondásos tulajdonsága az, hogy: “sír­va vigad.” Ha sirni akar, cigány­szóra sir és ha mulatni kezd, sírva fakad. S ezzel éppen­séggel az igazi háborús mu­latságot valósítja meg. Sze­mében könnyel, szivében az öröm vágyával, lelkében a békesség örömével mulat a magyar s miközben mulat, szüntelenül gondol az ő sze­retteire, akik messze földön verejtékeznek, harcolnak, vé reznek . . . s mit sem adná­nak azért, hogy ők még egy­szer cigányzenét hallhassa­nak s annak ritmusára táncba vihessék szivük vá­lasztottját. Sohse hagyjuk abba a mu látást. Ne higyjünk azok­nak, akik azt mondják, hogy NE MULASS! Hiszen az élet ma egy nagy hatal­mas ne-mulass. És a gond, a szeretteinkért való aggo­dalom és gyász úgy sem a külsőben mutatkozik meg. Az igazi gyász a szív mélyé­ben húzódik meg mázsás súllyal s bizony az, akinek szivét a földre huzza a gyász, maga is szívesen szabadul tőle egy édes — bus magyar nóta és egy pohárka bufe­­lejtő erejéig.------------------v-----------------­Vegyen Háborús' Kötvényt

Next

/
Oldalképek
Tartalom