Verhovayak Lapja, 1941. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1941-08-21 / 34. szám

12-Ik Oldal

Verhovayak Lapja

1941 Augusztus 21

^ LITTLE JULIUS SNEEZER

BT BAKER

HEROES OF SPORT

**--------------------------------------------—

/ WEN.DOC- VMACT \ it V ( THAT NW BOV 'i /

By BILL ERWIN]

118 ÖZVEGY MENYASSZONYOK

Zsigmond fölülről rátekintett. Nézte és arca elborult. Gyűrűt vont le az ujjáról s a Zsuzsanna ujjára húzta.

— Kendy Zsuzsánna... — suttogta különös, fenyegető hangon, — ime, ennek az éji órának a nevében örökre eljegyezlek.

Zsuzsánna elértette az álnok fogadalmat. Borzadva sikoltott fel:

— Te!?

Zsigmond el akarta kapni a karját.

— Csönd! — rivallt rá.

Zsuzsánna irtózatos erővel lökte el magától.

— Nyomorult! — jajdult föl benne az utálat és a kétségbeesés. — Hitvány, hát azért faggattál ki, hogy tőrbe csalj?

Az ablakhoz rohant s mielőtt Zsigmond megakadályozhatta volna, kikiáltott:

— Marini! Marini!

Lent hirtelen mozgás támadt. Valaki futni kezdett az ablak felé.

— Állj meg!

— Félre, ebek!

Most hallatszott, hogy a futó alak megbotlik, aztán hörögve elzuhan.

— Bitangok ...

— Most szaladj, kuvasz.

Zsuzsánna megfordult, karja, lába, szive egyszerre megbénult.

— Megölted... Megölték, — mondta siri hangon, Zsigmondra függesztve tekintetét.

Zsigmond feléje lépett.

Ebben a pillanatban megnyilt az ajtó, Lázár jelent meg a küszöbön. Zsuzsánna megindult, a szoba közepéig ment, ott fölemelte a karját. Szólni akart, de ebben a pillanatban összefutott szeme előtt a világ.

Térde megcsuklott és hangtalanul zuhant a padlóra.

ÖZVEGY MENYASSZONYOK 119

X.

A Báthory-ház kapuja előtt maga Sibrik György, a gyaloglegények kapitánya állott őrt.

A Piac-tér felől talpig feketébe öltözött nőalak közeledett. Arcát siirü gyászfátyol födte. Roskadozó léptekkel, imbolyogva jött s amikor a kapu elé ért, Sibrik lábához vetette magát.

— Szánj meg... — esdekelt imára kulcsolt kézzel.

Sibrik maga elé emelte a karját.

— Menj utadra, leány.

— Bocsáss hozzá.

— Más parancsom vagyon.

A feketeruhás leány zokogni kezdett.

— Nyittass kaput. Elébe akarok térdepelni.

— Zsigmond király meghalt a számodra, Kendy Zsuzsánna.

Zsuzsánna kezébe temette az arcát.

— Tudom ... Mégis ... Könyörül rajtam, kapitány.

— Itt nincs a te számodra irgalom.

Zsuzsánna kezébe ejtette a fejét.

— Oh jaj! Százszor jaj nekem és minden igaznak.

Nyolcadik napja könyörgött Sibriknek. Nyolc napot

és nyolc éjét virrasztóit át, nyolcadszor vetette magát térdre a fejedelmi szállás kapuja előtt, úgy kérte Sibriket, bocsássa Zsigmondhoz, hogy a lábaihoz omolva, könyörögjön apjáért, Boldizsárért, meg a többiért, akiket a fejedelem még azon az éjszakán elnyomatott, de hasztalan hullatta könnyeit, hiába kért és rimánkodott, Sibrik hajthatatlan maradt, a komor ház pedig semmi szivettépő esdeklésre nem nyitotta meg kapuját.

— Légy átkozott, minden ivadékoddal! — kiáltott fel a boldogtalan, hogy sem az emberek, sem a kövek nem indulnak meg kegyetlen kínjain.

S elment, ahogyan jött, tántorgó léptekkel, nyöszörögve vonszolva magát, mint az eszelős, aki nem tudja, hogy földön jár és göröngyre lép.

Odahaza talpig gyászban Kendyné várta. Csak rá-