Verhovayak Lapja, 1941. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1941-07-31 / 31. szám
(Verhovay Journal) 3l«^^s>72 VOL. XXIV. ÉVFOLYAM 1941 JULIUS 31. NO. 31. SZÁM TEGNAP egy “Nyári magyar iskola” vizsgáján voltam vizsgázó gyermekek réme, “tisztelt közönség" és sürgősen megállapítom, hogy soha az életemben nem volt még ilyen izgalmas “vizsgám.” Negyven másod- és harmadgenerációs fiú és kislány vizsgázott magyarul előttünk, 102 fokos melegben, 110 fokos kínlódással és 120 fokos igyekezettel. Azon kínlódtak szegénykék. hogy hibátlanul énekeljék el a Kossuth-nótát, elmondjanak egy-egy magyar költeményt, néven nevezzék a magyar történelem jeleseit és hogy megfeleljenek erre a kérdésre is, hogy: Mi a Verhovay? Ez a negyven gyermek, a 102 fokos hőségben, találhatott volna kellemesebb szórakozást is magának, mint az ő nyelvüktől annyira elütő magyar nyelv “idegenjében" vergődni, — de a szülök és a Verhovay egylet komoly biztatására hat hetet, negyvenkét vakációs napot áldoztak arra, hogy magyarul is tanuljanak és hogy bennünket, akiknek élő életünk még ma is ez a nyelv, igyekezetükkel megörvendeztessenek. Mehettek volna fürödni, horgászni, base-ballozni, vagy akármi más játékos örömet szerezni maguknak, de nem mentek, hanem sajátságos büszkeséggel és igazán hősi elszántsággal, — mint hétfejü sárkányok legyőzői, — mondták, mondogatták előttünk, hogy: — Kossuth Lajos azt üzente, — Tuggyátok-e, mi a haza? — és hogy: “Ahol kicsendül a szép honi szó, ott a szív is a honért dobogó.” Mondták, mondogatták büszkén kiállva vagy ijedt bizonytalansággal, a kis tankönyvekbe visszanéző rémüldözéssel azokat a magyar szavakat, amiket otthon, a szülőktől sem hallhattak soha. És egyszerre azon vettem észre mcgam én, “tisztelt közönség," hogy belesirok a tenyerembe s amikor engem szólított vizsgára a professzor ur, olyan nehéz érzés szállta meg a szivem, hogy majdnem belesültem a mondókámba. Csak néztem, néztem a kedvesen drukkoló, kipirult gyermekeket, hogy milyen rémülten jártatják szemecskéiket a hathetes “nyári magyar iskola" emlékein, azon való félelmükben, hogy nem tudják rendesen kimondani Árpád apánk nevét; hogy nem emlékeznek vissza a döntő pillanatban Mohi pusztára; hogy elfelejtik Mátyást, az igazságost és az ö fekete seregét és hogy* milyen hallatlan öröm töltötte el a szivünket, amikor a felelet mégis sikerült. Csak néztem őket és néztem magunkat: szülőket, nagyszülőket, a vizsga közönségét. együtt ezt az egész keservesen gyönyörű, könnyes és mosolyos magyar eseményt. És arra gondoltam, hogy ime: negyvenkét nap alatt csakugyan megtanultak ezek a gyermekek annyit magyarul, Magyarországról, szüleik szülőföldjéről, az önmaguk fajtájáról, amennyivaj már hozzácsatolódhatnak a mi “vándor-életünkhöz,” és — még néhány negyvenkét nap múlva, — átvehetik egész magyar örökségüket. Gondoltam arra, hogy ezek a gyermekek idővel, — nagyon kis idő múltán, — ügyvédek. bírák, kereskedők, tanítónők, tekintélyes iparosok vagy munkások lesznek Amerikában és — ha minden jól megy, — akkor alkalmuk lesz egyszer angol nyelven is beszélni Árpád apánkról. Szent Istvánról, Könyves Kálmánról, igazságos Mátyásról, az egész ezeréves nemzet félreismert és félreértett históriájáról is és arra is rámutathatnak közben, hogy mi mindent végzett itt a magyarság, az amerikai életben és hogy felkészültségükhöz az első negyvenkét napot, ezt a “nyári magyar iskolát,” a Verhovay Segély Egylettől kapták meg. Úgy gondoltam hát, hogy mindezt, ahogy rámjött, leirom a Verhovayak Lapjában is: gyermekeink okulására és bátorítására, no meg azért is, hogy tőlünk, öregektől, a mi alkotásainktól ne csak negyvenkétnapos, 102 fokos nyári iskolákat kapjanak ezek a gyermekek, de többet is. Sokkal, sokkal többet és állandóbb oktatásokat is. Mert ez a mi magyar életünk rendje és útja. TARNÓCY ÁRPÁD. MAGYAR VIZSGA” Sötét Gondok a Magyar Gazdák Homlokán Augusztus van. Odaát a magyar rónán sárgán szálkásodik már a tarló, keresztekben fekszik az élet, várja a hordást; avagy a cséplőgépek bugása közben ömlik zsákokba az a drága kincs, — a kenyérnek való. A magtárak hombárjai pókhálótól, zsuzsoktól menten, tisztán várják a termést, — a magyar aranyat... Az idei uj termésre nem a várható megelégedéssel néz azonban a gazda, arcának derűjét beárnyékolja a gond s látható magatartásán, hogy valami fölött töpreng, — törődik. Mi lehetne bizonytalanságának okozója, ha nem ezek az elébetolakodó kérdések: mennyit szabad majd eladni belőle, jut-e az árából háztartási szükségletekre, ruházatra, a porta javítására s mindazokra a nélkülözhetetlen kiadásokra, amelyeknek hijjával beáll a szükség? Nem' viszik-e el végeláthatatlan vonatokon az idén is a magyar aranyakat: a magyar föld örök ajándékát a németeknek? És ha elviszik, mintahogy szokták; mit adnak azok majd cserébe érte? Gondok felhőzik a magyar gazdák homlokát. De nem azért, hogy hitvány volna az idei termés, — kevés a búza; hanem azért, mivel az elébük feltolakodó kérdésekre nincsen kellően kielégitő válasz. Egyet azonban tud minden magyar gazda, hogy a nazikkal való kényszerű barátkozásnak zeg-zugos utján minden fordulónál ott várakozik rájuk a vámfizetés s Hitler katonáinak feneketlen tarisznyáiba süllyednek belé a magyar nemzetségnek járó kenyerek, cipók ... Háború van ... Nagy, gyilkos háború, amelybe belesodródott Magyarország is ... A napnak áldó sugara hasztalan csókolja pirosra az izes gyümölcsök arcáit, illatosítja a rétnek virágait... A természet szépségei, jóságai hasztalan mosolyognak a magyar földön, véreink elborult arccal járják a kálváriát s bizalmat veszítve reménység nélküli a szivük... Ezt nem mondja be a budapesti rádió, de érzem, hogy úgy van! Mert hát másként nem is lehet! Nemzetségünk disze-virága, büszkesége, ifjú testvéreink állítják magukat az orosz csataterek bömbölő ágyúi elé s anélkül, hogy tudnák miért kell harcolniok, hullanak rendre egy Jjrült hatalmigőgnek szolgálatában. Ma még senki sem tudhatja, hogy a názi-szovjet háború hogyan fog végződni, de azt sokan látják már, hogy Európa véreskezü diktátora nagyon veszedelmes kalandokba bocsátkozott, mert kockára tett mindent, amit eddig elért s mint egy szenvedélyes játékos, az utolsó kártyájára feltette egész Németország és azzal együtt a mi édes óhazánk sorsát is! Most azután a háború vérrel és tűzzel élesztett poklában azon helyzet előtt áll, hogy vagy megnyeri a háborút és csizmája sarka alá tapossa az egész Európát, — vagy pedig elveszti és akkor Hitler Adolffal együtt letűnik a nácizmus is a világ színpadjáról! Hitlert a mostani uj kalandba főként az sodorta, mert nem képes beszerezni a háború folytatásához szükséges nyersanyagot és főként — a búzát! Azt is mondja a fáma, hogy a leigázott országokból nem is kaphatja meg azt olyan mennyiségben, mint amennyire égető szüksége volna, mert a letiport országokban erősen hátráltatja a termelést az elégedetlen nép szabotázsa. De különben sem vihet el mindent azokból az országokból. Valamit csak hagyni kell a népnek is, nehogy az éhes gyomrok és elnyomott lelkek forradalmat indítsanak ellene. Ki tudja mi lesz az idén a magyar búza sorsa?! ... Valamit hagynak majd belőle a magyar csűrökben, de a többit biztosan elszállítja a német hatalmas uszályhajókon és végeláthatatlan vonatokon Berlin felé. Ezért fel-T
