Verhovayak Lapja, 1941. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1941-07-24 / 30. szám

VOL. XXIV. ÉVFOLYAM 1941 JULIUS 24. NO. 30. SZÁM

VERHOVAY NAP

MÁR RÉGEN tölt el olyan érzés vagy talán inkább megérzés, hogy a Verhovay Egylet külön kis világ, amelynek épp úgy megvannak a maga “kozmikus” törvényei, mint például a Hajnalcsillagnak. Azért hiszem ezt, mert szintén törvény, hogy “az egy cél felé törő erők végül is egyesülnek és egy tömegben folytatják természetes Útjukat.”

Valahogy ilyenféleképpen mondta ezt nekünk, a losonczi gimnáziumban Grünvald tanár ur. aki a fizika és matematika törvényeit igyekezett velünk megismertetni — meglehetősen eredménytelenül, — amig mi sziveket és monogramokat vágtunk a zöldrefestett padokra.

Kedves, halkszavu, Jézusarcu ember volt ez a Grünvald tanár ur és mindent, mindenkit megértő lélek. Bennünket is. Egyáltalán nem vette rossznéven tőlünk a monogramos szivmunkálatokat, de azért megállapította azt is, hogy mi, — ugyanennek a fizikai törvénynek az alapján, — egyre jobban eltávolodunk a tudományoktól és egyenkint is, tömegben is, “haszontalan fráterek” maradunk.

De azért mégis eszembe jutott a napokban az “egy cél felé törő erők” elmélete. Egy “Verhovay napról" olvastam és azt olvastam, hogy a Verhovay nap olyan hatást tett a szemlélőre, mintha az egybesereglö Verhovaysták tömegeivel “aranyak zuhogtak volna” az egylet lelki kincstárába.

Magam elé képzeltem azt a dzsemborét (miként az ábra mutatja) és, — miután már nem rajzolok sziveket a padomra, — nagy figyelemmel hallgattam végig a szónokot, akinek beszéde a mindig kéznél levő “Rádió Cordán” jutott el hozzám, messze keletről.

És elgondolkoztam a Verhovayn. A Verhovay egyletet jelentő magyarokon. Az “egy cél felé törő erőkön.” Azok egyesülésén. Az egyesülés jelentőségén. Megállapítván sürgősen, hogy a Verhovay csakugyan egyforma összetételű lelki erők “kicsillagosodása” és hogy ebből a természetes formációból sem érkezhet egyéb a magyarságra, mint fény. Fény és a fénynek minden olyan ereje, ami a “világitó testek” tulajdonságához tartozik.

Ilyen testeket nem lehet mesterségesen kiépíteni, mert — mint annyiszor említettem már, — kialakulásuk főfeltétele: az egy cél felé haladó erők természetes egyesülése. Az a tény, hogy bennük egyivásu lelki “anyagok” olvadnak össze egy tömeggé. A Verhovay esetében: az egészségesen amerikanizált magyarok lelkülete, azoké, akik a legtermészetesebb magyar ösvényen haladnak a 48 csillag felé.

A “Verhovay nap” tehát, (milyen találó a név!), nem egyéb, mint a Verhovay-cél időnkénti felragyogása, azoknak a fényeknek a kisugárzása, amelyekben ma már félszázezer magyar meteor energiája ég. Eszre kell venni mindenkinek, aki az amerikai magyar élet égbolt jára néz.

É$ ma, — amikor a magyar élet sötét világvonatkozásaiban, különösen szükségünk van ilyen fényekre, — Verhovaystának és nem Verhovaystának egyformán fel kell figyelni rá, mert a Verhovay nap olyan általános magyar erényekre is rávilágit, amiket apróbb lámpásokkal nem igen lehet megvilágítanunk amerikai hazánk számára.

Lám: én nem is tudtam elmenni a “Verhovay nap” alatt anélkül, hogy mindezeket fel ns fedezzem.

TARNÓCY ÁRPÁD.

HONVÉDELEM

Valahányszor emlités történik a honvédelem kifejtését illetőleg, önkénytelenül is a katonák sorfala huzakodik fel előttünk. Ezeknek önfeláldozó vitézsége, számuknak nagysága és teljesítőképességeiknek felbecsülése erősítik vagy gyengítik bennünk azokat a hiedelmeket, amelyek honunk biztonságába vetve vannak.

Elődeinktől örököltük ezt a hosszú generációknak folytatásában meggyőződéssé erősödött felfogást s igy nem tehetünk róla, mikor előre tolakodva a mának igazságait homályositja.

Az igazságnak tükre előtt nem igen hosszan előzgethetnek azonban ezek a régi keletű nézetek, mert hiszen teljesen uj formát öltve néz onnan ránk, a honvédelem.

Első tekintetre szembeötlő rajta, hogy a legmagasabb fokú honvédelem, a háború nem a csatatéren küzdő emberek erőí'ensőségétől folytatódik le sikeresen, hanem a háború szolgálatába állított technikai eszközök tökéletesebb volta s azok mennyiségének fölénye eredményezi a győzelmet.

Nem az emberek mérkőzése, hanem inkább a termelési képességek versenye ma a háború s igy nem csupán a katonák dolga, hanem minden produktiv munkára alkalmas polgárnak is, — mivel abban nagy tényező — feladata a honvédelem.

Volt idő, mikor a háborúba kezdett nemzetek katonái véres harcaikat vívták, ugyanakkor pedig azoknak polgárai a rendes megszokott módon folytatták napi éle.tüket. Ma úgy áll a helyzet, hogy minden százharminc amerikai ember közül egy van behiva katonai szolgálatra, a direkt katonai szolgálat alól felmentett százhuszonkilenc pedig be van sorozva azoknak a munkáknak végzésére, amelyeknek teljesítését megkívánja a honvédelem. Mert nincs máskép, minthogy minden garast, minden termelési lehetőséget megkövetel a honvédelemnek rémséges arányokban kifejlődött igénye.

Egy hozzávetőleges kimutatásban láttam, hogy Julius Caesar idejében, tehát a római világuralom hóditó harcaiban, üzleti nyelven szólva, minden egyes elesett ellenséges katonának megsemmisítése 75 centbe került. A harmincéves háborúban ez már 50 dollárra emelkedett, az amerikai civil war 5000 dollárt követelt érte, a legutóbbi világháború pedig már nem is megközelítőleg, hanem biztosan mutatja, hogy 25,000 dollár volt minden ellenséges katonának életszakadása. A most folyó mechanizált háború első hónapjáról pedig az állapítható meg, hogy az elesettek arányához viszonyítva 125,000 dollár lett elköltve, mig egy emberéletet Marsnak feláldoztak. Tehát nem csupán a katonai erőhatalom, hanem főképen a gazdasági téren elért takarékosság s a bőséges anyagmennyiség azok a tényezők, amelyek a honvédelem sáncait tömik, erősitik.

Ezek a sánctömő, sáncot erősítő munkák minden egyes polgárnak homlokán előbb-utóbb kiverik az izzadság csöppjét s ne higyje el senki közöttünk, hogy ő kivétel, vagy hogy helyette mások állanak a honvédelem sorompójába.

Nekünk Veihovayaknak illő tudnunk, hogy a honvédelem teljesítése miránk is ránk vár s minél odaadóbb a ránkeső kivánalmaknak teljesítése, annál szebben kiviláglik a mi tisztes, becsületes voltunk ezzel a nagyszivü országgal szemben, amely nekünk kenyeret, otthont adott.

Mindenkor hallgassunk azoknak szavára, akik honvédelem nevében szólva megkülömböztetett segitőlépések megtételére hívnak fel bennünket, mert hiszen amint fentebb is írtam, nem a bajonettek hegye, hanem a polgárok közös segítő akarata ma a legerősebb honvédelmi fegyver.

Ha takarított dollárjaink vannak, fektessük azt hon-