Verhovayak Lapja, 1941. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1941-02-20 / 8. szám

6-ik Oldal

1941 Február 20

FIGYELŐ TAGTÁRS, CLEVELAND, OHIO. —Köszönöm szives értesítését és óhaja szerint nem irom ki a nevét, ámbár ilyen esetekben nagyon is kívánatos volna, hogy mindenki lássa, hogy névszerint is milyen érzelmeket táplálnak a Verhovay Család tagjai és hűséges öreg gyermekei azok iránt, akik minden kákán csomót keresnek és még ha az Ácsnak az emberiség legaljasabb bűneit megváltó szentséges Fia is lejönne égi otthonából, azt is meggyanúsítanák és rákennének mindenféle vádakat a mai modern farizeusok, saduceusok és más “Írástudók” H igy je el nekem, kedves Tagtársam, nagyon szánal más látvány ezeknek a pondróknak a fúró munkájuk! El kellene itt némulnia minden jóravaló és becsületes magyar célokat szolgáló mozgalomnak, ha mi törődnénk az ilyen pondrókkal ... Itt ebben a nagyszivü és szabad országban kiadhatnak ők bármilyen “felhívást”, tiltakozhatnak is bármilyen formában, mi azért haladunk és haladni fogunk a magunk utján.

ügy a Verhovayak Lapja, mint az összes magyar napilapok és hetilapok hasábjain én már megírtam világosan és félre nem magyarázható módon, hogy mi a célunk és miért indítottuk el a maga útjára mozgalmunkat. Aljas és szemtelen hazugság az, hogy mi “Magyarországot rágalmazni és inzultálni akarjuk” ... Ilyent, kedves Tagtársam csak olyan agyalágyult és rosszmájú “Írástudó'’ tehet be a lapjába, aki évtizedeken át nem cselekszik mást, mint rágalmaz és bosszútól lihegve erkölcsi tekintetekben csak ártani és ártani akar egy-egy nagyszabású és a magyarság jövőjéért megindított amerikai megmozdulásnak, mely bizony nemcsak erkölcsi, hanem anyagi támogatásra is szorul, hogy végcéljait siker koronázhassa. Tudják ezt jól maguk a pondrók is, de a szenzációhajhászás miatt a bolhát elefántnagyságuvá fújják fel, pedig a bolha mégis csak bolha és a pondró is csak pondró marad! ...

A clevelandi magyar társaséletnek mindenkor megVerhovayak Lapja

voltak a maga pondrói . . . Üsse csak fel, kedves Tagtársam az amerikai magyarság történetét s mit láthat abban? Éppen negyven esztendővel ezelőtt az újságosok pionírja, Kohányi Tihamér egy gyönyörűséges mozgalmat indított meg. “Emeljünk szobrot szülőhazánk fővárosában az amerikai nemzet atyjának, Washingtonnak!” ... Az eszme természetesen azonnal elragadta nemcsak a jobbérzésü magyarjainkat, hanem az amerikaiak “cream”-jét is, akik közül akkor Clevelandban igen tekintélyes számban csatlakoztak a mozgalomhoz. A szép eszme megvalósításához azonban pénz kellett. A gyűlésen jelen volt Clevelandnak egyik kitűnő bírája, Judge Soldiers is, aki mikor megtudta, hogy miről van szó, azonnal tisztában volt a Washington szobor jelentőségével és történelmi hivatásával s azon melegiben 500 dollárt adott át a szoborra a gyüléstvezető elnöknek ... A gyűjtés tehát szépen megindulhatott volna... és mégis mi történt?

Egyesek, — akiknek még a neveit sem érdemes leírnom, — azonnal nagyhangon hirdetni kezdték, hogy hiába erőlködik Kohányi, “sohasem lesz Washington szobor Budapesten!” Lapjukban azonnal megírták, hogy “a szobornak magyar államfelforgató háttere van, mert tüntetés akar az lenni a köztársasági eszme mellett.” Nyíltan publikálták azt is, hogy Kohányinak a kérése nem a székesfőváros tanácsához, hanem a sóhivatalba került és ott fogják majd “érdeme szerint” elin tézni... Néhány pondró akkor is olyan gyalázatos intrikákkal dolgozott Clevelandban, akárcsak az Ur 1941-ik esztendejében. Szegény Kohányi magára maradt s lelkes fáradozása talán hajótörést szenvedett volna, ha akkor is meg nem születik egy bátor és agilis magyar egyesület, mely felkarolta és Kohányival együtt diadalra juttatta a mozgalmat. Éppen négy évtizeddel ezelőtt alakult meg a legelső Amerikai Magyar Szövetség, melynek akkor egyenesen kimondott feladata volt “felkarolni és diadalra segíteni a Washington-szobor mozgalmat” ... És minden intrikázás, minden lekicsinyelés dacára az eszme testet öltött. Mint lapunknak éppen a mai számában olvashatja kedves Tagtársam, harmincöt esztendővel ezelőtt elkészült és le is leplezték gyönyörűséges ünnepség keretében Washington szobrát Budapesten, mely ma is ott áll és hirdeti hűségünket uj hazánk iránt, de egyúttal jelképezi is azt a szeretetet,

mely mindenkor elfog bennünket, ha szülőhazánkra gondolunk ... A legelső, a régi Amerikai Magyar Szövetség hathatós támogatásával a szoborra 8629 dollár és 29 cent folyt be amerikai magyarok centjeiből és dollárjaiból s ennek az anyagi támogatásnak köszönheti a mozgalom végső, hatalmas sikerét, fényes diadalát...

Mi sokkal nemesebb, sokkal mélyrehatóbb, nagy célt tűztünk ki magunk elé. Hogy a jövő mit fog hozni, azt még ma nem tudhatjuk, de megnyugtatom Önt, kedves Tagtársam, hogy amit a legelső, a régi Amerikai Magyar Szövetség megtett egy nagyszerű magyar ügy diadalának kivívása érdekében, ugyanazt mi is meg fogjuk tenni, akik az uj, az egyre jobban erősödő Amerikai Magyar Szövetség zászlaja alatt becsületet, tisztességet és nevet fogunk szerezni az amerikai magyarságnak, melynek életerős gyümölcsfáját ha ki is kezdik a pondrók, mi tudjuk és tudni fogjuk, mit tegyünk ellenük, hiszen hosszú évtizedek alatt niegtanultuk már a permetezésnek mindenféle fajtáját s a jó kertész tudja, mikor és hogyan kell sikeresen alkalmazni a pondrók ellen a permetezést! ...

AZT A “JÖVŐT” OLVASÓ TAGTÁRSAMNAK — NEW YORK. — Hogy a hozzám való jóságát és a felém fordított figyelmét viszonozni tudjam, legelső kötelességemnek tartom arról értesíteni Önt, hogy nem a magyar jövő világossága az, amiből az Ön hírforrása felbuzog, hanem a legsötétebb éjszaka, ami az amerikai magyarságra valaha is ráborulhatott.

De nem is lehet abban olyasvalami, ami a jövőre rávilágítana, mert hiszen a gombatermelésnek feltételei közé tartozik, hogy a trágyás, ganajos földbe elvetett spórákat a pincék sötétje, vagy a használatból kimúlt régi jégházak vaksága vegye körül.

Már pedig minden épeszű magyar ember előtt ismeretes dolog itt Amerikában, hogy az a köpönyegforgató társaság, amelynek igazi arculatát talán még a saját édes mamájuk sem ismerhette fel, — a bolondgombáknak tenyésztői.

Az általuk festett jövő csak vignetta azon a gyűlölettől büdös portékán, amit jobb sorsra érdemes emberek között mérgezés okából árulnak, terjesztenek. Nem csoda tehát, hogy az, akinek egészsége kedves, nem igen töri magát bolondgombáknak ez után a kotyvaléka után s igy Ön is következtetheti, hogy miért tartom

magamat távol attól, hogy azt a jövőt érintsem, vagy figyelemre méltassam, amelynek tartalma már a jelenben is rothadt — mérgező.

Egyről azonban biztosíthatom Önt, kedves Tagtársam, hogy dacára annak a bornirt ostobaságnak, a melyből kifolyólag engem miniszteri tárcával rajzolnak. vagy a magyarság véres verejtékéből összegyűjtött milliók közelébe állítanak, én csak az vagyok és maradok annak a gondolatnak szolgálatában, amire felesküdtem, — megmaradok a Verhovay Segély Egylet első számú számadó cselédjének.

TÖBB FIÓKTITKÁRNAK ÉS ÜGYKEZELŐNEK ÜZENEM, hogy amikor fiókjaik eljárásai ellen kifogásuk van, ugyanakkor ne illessék haragos szóval s ne viseltessenek megvető módon az egész Verhovay Egyesülettel szemben. Nem vonom kétségbe azt a jogaikat, hogy nézetüket szabadon kifejezzék és gyakorolják, de ugyanakkor nem tarthatom igazságos következtetésnek és nem mondhatom helyesen megválasztott módnak azt a formát, amelyben gondolataikat felhevült lelkiállapotukban sok esetben kifejezik.

Az engem megbántó János miatt nevetséges lenne tőlem az egész kalendáriumra megharagudnom, mivel abban a János neve is benne van; éppen úgy helytelen és következetlen eljárásra vallana, ha egyes fiókok intézkedése felett lándzsát törve, ugyanakkor a Verhovay Segély Egylet összessége ellen is kihuzakodnám zokszóval.

Igazat kell azonban adnom annak az állításnak, hogy a központi pénztár által kiutalt ügykezelési dijak nem arra valók, hogy a fióknak ládájába kerüljenek; de mivel zsandár vagy policáj nem vagyok, erőszakkal még azok ellen a fiókok ellen sem élhetek, gmelyek pedig a ládafiát képzelik el Verhovay ügykezelésnek.

Egyebekben ki tudja már hányadszor Írtam közvetlenül és nyilvánosan erről a témáról azokhoz, akiket illet s csak a múlt heti lapszámunk első oldalán is azzal foglalkoztam, ami erre az ügyre vonatkozik.

Ha süket fülekre talál a szavam, ha meghallgatást nem nyer a kérésem, elvégre is sem én nem vagyok annak az oka, sem a Verhovay összesség, hanem az a viselkedés, amellyel egyes fiókjaink az Igazgatóság rendelkezésével szemben viseltetnek.

AZOKHOZ A NAGYRABECSÜLT TAGTÁRSAINKHOZ, akik az 1940-es évben lefolytatott Verhovay tagszerzésnek versenyében részt vettek, de a helyzetből kifolyólag jutalomban nem részesültek. — Azoknak irom, azoknak üzenem, hogy csalódást a lelkűkben ne erezzenek, annál kevésbé fokozzák fel azt a csalódást az Egyesülettel szemben anynyira, hogy szemrehányás, vagy harag érje azt a közösséget, amelynek kapcsolatában mi, a Verhovay Nagy Család tartozunk és benne élünk.

Először is vegyék tárgyilagosan a dolgot s ha felfigyelnek kellően rá, úgy tudni fogják, miszerint minden versenyben vannak győztesek és legyőzőitek. A versenyekben nem lehetnek az abban résztvevők valamenynyien elsők, nem lehetnek a második helyen vagy a harmadikon, mert ezek az esélyek meg vannak határozva s a versenyeknek az általános szabálya az, hogy mindenkor győz a jobb.

Ne értsék azonban ezt a kifejezést félre, mert hiszen nem azt mondtam vele, hogy egyikük vagy másikuk nem volna olyan jó Verhovay, mint azok a nyertesek, akik jutalomban részesültek; csupán a verseny természetéből kifolyólag kellett megmondanom, hogy ez a fenti meghatározás általánosan igaznak elfogadott.

Különben is modern világban élünk s igy ismernünk kell a modernebb bölcselkedők közül Spinozát, akinek ide alkalmazható okoskodása szerint a hetykélkedő első hegedűs nem tudna érvényesülni az orchestra harmóniájának kifejezésében ha mellette csöndben meghúzódó második vagy harmadik hegedűsök őt ahhoz nem segítenék.

Nálunk is igy van. A versenyeink csak úgy lehetségesek, hogy nem csupán a nyerők versenyeznek, hanem azok is munkát fejtenek ki, akik nem tudnak elérni oda, ahol a jutalmak kitűzése a győzőket várja.

A detroiti két napos ünnepség során különben is megemlékeztem azokról a teljesítésekről, amelyek az 1940-es évi tagszerzési versenyben a Verhovay Portán fellelhetők és hasznot hajtők voltak s nem felejtkeztem el, mint ahogy most is megismétlem elismerő és dicsérő szóval megemlékezni azokról, akik azt nagyon megérdemlik, ha nem is jutalorudijnak formájában, hanem meleg szívből jövő köszönet alakjában.

HELEN W. N. TAGTÁRSNŐNEK, NEW YORK. — Érdekes az a leírás, amelyet