Verhovayak Lapja, 1937. július-december (20. évfolyam, 27-53. szám)

1937-11-04 / 45. szám

Journal of Verhovqy Fraternal Insurance Association VOLUME XX. 1937 NOVEMBER 4 SENKI SEM TUDJA JOBBAN, MINT Ml Mm «u'.'i. it üáiiNÉÉÉlHMttÉ A mult hét elején érke­zett át a hír óhazánkból, hogy elítélték Féja Géza i­­rót, a pestszenterzsébeti pol­gári fiú iskola tanárát “NEM-‘ ZETGYALÁZÁS” vétsége és “OSZTÁLY ELLENI IZGATÁS” büntette miatt. Nyomban utána, felettes hatósága: a kultuszminisz­ter, azonnali hatállyal felfüg­gesztette az állásától is. Az ítélet ugyan még nem jog­erős, de Féjának el kellett veszítenie kenyerét, mert meg merte írni a “VIHAR­SAROK” cimü könyvében azt a sarok igazságot, hogy “MAGYARORSZÁ­GON NINCS ÉS NEM IS LEHET ÉLET MINDAD­DIG. AMÍG A MAI BIR­­TOKMEGOSZLÁS FENN­ÁLL.” Megírtam én is azt a múlt nyáron a “Verhovayak Lap­jaiban, mert hiszen senki sem tudja jobban, mint mink, hogy a magyarországi bir­tokmegoszlások mennyire megbénítják a nemzeti élet­fejlődést ... A magyar nagy­birtokoknak mozdulatlan és félelmetes lomhaságát s an­nak átokszerü hátrányait senki sem ismerheti jobban, mint mink, akik otthagytuk szülőhazánkat, mert tisztán láttuk az ezeréves magyar sorsot s kijöttünk ide, hogy tovább élni tudjunk. Mi tehát már hosszú évtizedek­kel ezelőtt tudtuk is és érez­tük is azt, amit Féja Géza könyvében hirdetett, hogy Magyarországon nincs és nem is lehet igazi demokra­tikus élet mindaddig, amíg a mai birtokmegoszlás fenn­áll. • Minket tehát az a tör­vényszéki ítélet nem hagy­hatott hidegen. Rég elha­gyott szülőhazánk belügyei­­be és a független magyar bí­róságok ítéleteibe mi bele nem szólhatunk ugyan, de rosszalásunkat és fájdalmun­kat nem palástolhatjuk, mert egy olyan emberről van szó, aki szereti fajtáját, a magyar paraszti koldust és szereti azt esettségében és nyomo­rúságában is jó és rossz tu­lajdonságaival egyetemben. És most a “Magyar Mes­siások” sorsa teljesedett be rajta is . . . Akárcsak raj­tunk .... Hogyne fájna hát Féja Gézának sorsa nekünk is, akik tudjuk, hogy AMIT MEGÍRT AZ NEM NEM­­ZETGYALÁZÁS, HANEM AZ IGAZSÁG, mert odaát ma is, — ép úgy mint régen, a mi kivándorlásunk idején, A MAMUTBIRTOK SO­KASÁGA ELNYOMJA A PARASZTI NÉPET, — A KARTELLURALOMMAL és a bankokráciával karölt-"0HAZAI RADIO" Vasárnap. Esti 7 óra. Az ajtókat, ablakokat morcos, szakállas szelek döngetik. A félarcu hold hófelhők elöl menekült. Mi kandallóhoz ülünk, hogy Budapestnek fordítsuk a rádiót és a szi­vünket. Hátha. Mert a boldogító Szép, ---- miként a földön, ---- a levegőben sem sűrűn jelentkezik. Morog, vijjog, vájudik a perc. Szörnyű csatákat viv a magyar szó a felhők felett is, amíg világnak szállhat. Szegény, bus, magyar, repülő Tiborc sok gőgös nagyúri hullámmal birkózik, amig szóhoz juthat. De szétdörgi a dzsezt, a bamba dudákat, a nyafogó jódlizást, a citerát, dobot, cintányért, sípokat, a pergést, dübörgést, szelek és hencegő diktátorok pökhendi szentenciáit es a szörnyű zűrzavarból: kedvesen ránkmuzsikál egy bóditóan szép magyar hallgató. Úgy jelentik, hogy Lakatos Tóni huzza.---- Itt Magyarország, ---- szól közbe szerényen az édesszavu rádiókisasszony és ---- jaj, mi­ért, miért? — szemünkből kicsordul a könny. Titkoljuk, szárítjuk, szárogatjuk és szólnisem merünk többet, csak ennyit, hogy: — Szép. De ez a párbetüs kis magyar szó is olyan hosszasan remeg ki belőlünk, mint valami bucsus, szentének. Aztán Somogyvári Gyula lép a mikrofonhoz és mondja gordonkás borongással: —— Mindenszentek előestéjén szokás nálunk a halottainkról megemlékezni. És egy francia költő szerint: mindenki meghalt számunkra, aki eltávozott tőlünk. És, Istenem, annyi magyar szakadt el a Szülőhazától. Nekünk, Magyarországnak, az egész földgömb egyetlen magyar sir. De kell, hogy elkövetkezzen a feltámadás. Kell, hogy visszaszálljanak hozzánk a magyar lelkek, nemcsak a trianoni sírokból, de minden idegen bői. Amerikából is, ahová annyi, de annyi testvé­rünk vándorolt ki . . . A mindenszentek! éj hangulatában jön ez az üzenet hőzzám, hozzánk, halotti őszbe öltö­zött lelkeinkhez. És hallgatom, hallgatom a “halotti beszédet”, mintha Gábriel fújná már a kür­töt nekünk. Aztán énekel valaki a “Kanyargó Tiszáról“. Aztán Panamában lakó Magyar Jancsinak üzen a rokonság. Aztán Shanghaiba megy híradás, hogy Köp pán György festőművész felesége, 45 napos ször­nyű ut után, szerencsésen “haza” érkezett. Aztán, hogy a magyar labdarugók megverték az olaszokat. Aztán, hogy a birkozóversenyeken mögöttünk maradt Német- és Svédország kivételével minden más nemzet. A francia, az angol, az olasz is. Aztán jön a “hiszekegy” és jön a Himnusz. Kórusosan, zengőn, mintha a magyar föld éne­kelné. És aztán . . . igen, aztán a könyökömre borulok, mert vérzik a “halott”, a megdermedt szivem, mint egy sebzett vándormadár és érzem, tudom, hogy sok-sok más magyar is igy vérzik ezen az estén. Amerika, újvilág, jólét, felejtés, idő, élet és halál minden híjába! Könny, sajgás, fásult szív, lélek feltámad és mind, mind repül Magyarország felé, ahonnan úgy üzenték, hogy: feltá­madunk, mert magyarok vagyunk. És jajong a szivem, mint egy koldushegedü. ve, — amely a kiadott köl­csönökért 33 SZÁZALÉKOS KAMATOT SZEDHET A NÉPTŐL . . . Igen, attól a ' “kopott condráju éhes, ron­gyos néptől, mely várja, vár­ja, de hiába várja A FÖL­DET ÉS A KENYERET’’ A magyarországi lapok most is folyton erről Írnak. Felgyő és Algyő annak a Pallavicini-országnak északi és déli végpontja, melyről Féja Géza a “Viharsarok” cimü nagyhatású könyvét e­­gészen gyanútlanul megírta. A “PESTI NAPLÓ” fo­lyó év október 17-iki számá­ban ma olvasom épen az a­­lábbi sorokat: “Algyő tőszomszédságában, ép­pen most .... Fekete Andrásné harminckétéves asszony, (hat gyermekkel!), megfőzte a család fámára a levestes a nagy leve­sestálat letette a földre. A gye­rekek közül a kétéves Ilonka ad­dig lábatlankodott a leves körül, mig a tálat fel nem döntötte. A leves a gyermeket úgy leforrózta, hogy Ilonka másnap meghalt. Fekete Andrásné a szegedi tör­vényszék elé került, ahol a főtár­gyaláson az elnök szelíden meg­dorgálta:---- Jó asszony, miért nem tette a levesestálat az asztalra, ahol a gyermek nem dönthette volna fel?---- Mert nincs asztalunk — fe­lelte a vádlott. — Hát akkor tette volna a szék­re --- folytatta az elnök.---- Székünk sincsen — felelte az asszony.---- Hát akkor mi van a lakás­ban ?/— kérdezte az elnök. — CSAK SZALMA, — mondta az asszony ---- semmi egyebünk nincsen; A SZALMÁN ALSZUNK NYOLCÁN ... A levestálat csak a földre tehettem, mert ott e­­szünk, ott alszunk . . .” A “Pesti Napló”-ról tud­juk, hogy nem radikális lap s ha egy ilyen tekintélyes és talán a legjobban olvasott magyar újság megírhat ilyen valóságokat büntetlenül, sze­retnék megkérdezni: miért nem irhát meg ilyeneket Fé­ja Géza tanár ur is? Sajnálatos eset a Féja Gé­zák esete, — s jól megírta rólunk Ady, nagy magyar költőnk, — hogy beteljese­dik Rajtok mindenkor a “Magyar Messiások” sorsa, mert “üdve nincs a magyar keresztnek” — és egy-egy könyv megírásán kívül — “semmit sem tehetünk, jaj semmit sem tehetünk!” DARÄG0 JÓZSEF

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom