Verhovayak Lapja, 1937. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1937-02-06 / 6. szám

FEBRUAR 6, 1937

9-1K OLDAL

Verhovayokjopja

“Egyedem, begyedem, német tánc”

Farsangi elmélkedés

A jövő hét keddje: húshagyó kedd. A farsang utolsó napjait éljük. És ilyenkor a százéves nagyanyók és nagyapók is táncra gondolnak. Hát gondoljunk rá mi •IS.

Érdekes lesz talán ebben a vidám hangulatban régi táncokról, bálokról beszélni. Elsősorban a keringőről, j amit nagyapáink még “né-; met táncnak” hívtak és 1 olyan uj volt nekik, olyan; idegen, hogy még a gyér- j inekeikét is azzal mulattat- i iák a táncokra szánt hosszú \ farsangi estéken, hogy meggunyolták ekképpen: “Egyedem, begyedem, né met tánc,

Német sógor mit kivánsz?”

Akkoriban a háromlépéses turtáncot táncolták. Turniirös dámák és kékfrakkos urak. De nekirugaszkodtak a csaposlegények is néha, amig felettük állt a bál és a régi, pattogós bécsi valcerek üteme levert az ivóba, ahol -strucctollas kocsisok várták az uraikat mindig készenlétben és nagyokat kacagtak a sváblegényeken, ahogy a kövérkés szakácsnékkal, hol balra, hol meg jobbra rugdalva, megforogtak.

Nem volt szép tánc a ‘'némettánc”. És cudarul fárasztó is vala. Jobban összerázta a táncost mint a magyar bricska. Nem volt ritka dolog, hogy a turniirt is lerázta és ilyenkor idegesen intett Szépkisaszonynak a gardedám, hogy a szétrázott ruhát rendbehozzák.

A lengyelke is ebből a világból való. Eredetileg Polonaise-nek hívták és valószínűleg még a lengyel menekültek hozták magukkal, csak éppen, hogy akkor vették elő. A forradalmi idők magyar gavallérjai magyarosították meg a nevét. Ez a tánc jóval szelidebb volt, mint a német tánc és teljesen megfelelt annak a tipegő kornak. Tipegő. Ezen a néven is jegyezték. A vidéki bálok táncrendjein már igy szerepelt.

Hosszú életű volt a tipegő. Egész a kilencvenes évekig divatban volt. Nagyszerűen bevált báli társasjátékokra, amiknek — tudvalevőleg — az volt a céljuk, hogy szerelmi huza-vonák esetén kiugrasszak a nyulat a bokorból. (Nagyon értettek ehez a régi szép dámák !)

A cotillont (kotijon) is erre táncolták. Ez eredetileg füzértánc volt, de mint ilyen nem felelt meg a magyar táncos természetrajzának és társasjáték lett belőle. Kotijon- jelvényeket osztottak szét a fiatalurak és kisaszonyok közt, olyan nagyokat és ragyogókat, mint a régi Lipótrend. Mindegyikből kettőt és egyenlő-jelvényesek egymással táncoltak. Persze, hogy sokszor korrigálták a véletlent a szerelmesek ! És itt ugrott ki aztán a nyúl a bokorból. Mire a cigány a szupécsárdást muzsikálta', már kész is volt a partié.

De volt másféle ugrató is. Például: a hölgyüké elguritett egy narancsot, “Aki kapta, marta.” És az táncolt a kislánnyal. Kedves dologvolt egyszer mikor a nagyanyám beszélt ilyenekről. Nekünk, gyermekeknek. — Aíondja:

— Elguritottam a narancsot és Fehérváry Imre meg Kubinyi Feri szaladt utána. A nagyapátok egy kicsit lemaradt. A narancsot Kubinyi kapta fel, de . .. engem a nagyapátok.

így tipegtek valaha, régen a szép kisasszonyok és fess fiatal urak Magyarhonban. Nagyszerű báli éjszakákon és éjszakák után.

A kilencvenes években megint visszajött a némettánc, de egészen leszelidiilt. Egylépésre. Ez aztán kiszorította a lengyelkét a divatból, de azért még sokáig ott maradt az is a táncrenden. Ebben a keringőbe már magam is bele kóstoltam. És ez volt az igazi keringő, lévén szakadatlan keringés a nagy bálieremben, körös-körül és olyan szédítő, hogy — a táncokban rejlő centripetális erőknél fogva — rendesen egymás vállára szédültek a táncolok. És ez egészen jó dolog volt. Csak a gardedámoknak nem tetszett. Pedig, ha véletlenül összefogózhattak valamelyik ősz daliával, hát ők is úgy táncolták.-— Eeeegy — eeegy, minden lépés jobbra megy. — így vezényelte egykor anyáinknak jóöreg Szőllősy Manó táncmester ur Losoncon es mindenütt, ahová az ő nagyhire elért.

Ezt a keringőt követte a boszton. Ennél szebb táncot soha nem táncoltak. Egycsapásra elintézte a keringőt. 1900-ban már egész epidémia volt ez a tánc. Aki nem tudta, társaságba sem mehetett. Még a csárdást is visszaverte egykicsit. És voltak bosztontáncosok, akik táncukat a művészetig vitték. És mert a bosztonhoz — ellentétben a keringővei —- egészen kis hely is elég volt, — az akkoriban nagyon divatos zsurokon sokszor hajnalig is táncolták és olyan tánc volt, ami fiatalnak idősebbnek egyformán jól állt.

Strauss Varázskeringőjét akkor adták Bécsben és Lehár is ebben az időben csinálta legszebb valcerjeit. A frakkot szorította kifelé a szmoking-. Az ízlés halkleptü

hangulatokhoz szegődött. — Mindez nagyon jól jött a bosztonnak. Nem volt ez könnyű tánc, elég komplikált figurái voltak, amiket észre sem volt szabad venni a nézőnek. Pedig mindent pontosan meg kellett benne táncolni és ... egyetlen szép lendületté varázsolni. Ezt a táncot csak egyféleképen lehetett táncolni: jól. És voltak párok, akik úgy “összetáncolták magukat”, hogy bátran felléphettek volna szinpadon.

De a bosztonnak külön lelke is volt. És ez volt a legcsábitóbb benne. Csendes, mámoros, álmodó, sőt merengő és mindenekfölött nagyon elegáns mozdulatokat, fordulatokat, mondjuk ki no: érzéseket diktált. Égyenesen a menyországba mehettek velük, akik már amúgy is arrafelé forogtak.

. Abban az időben, amikor a lány számára még örökemlékű esemény volt az első báli éjszaka, — minden szivbeli életek uralkodója volt a boszton. Hatalmas ur és gyönyörű kegyeket osztó. És annyira sikerült fejedelme volt a biedermeier után következő szép, erkölcsös időknek, hogy még csak véletlenül sem élhetett volna visza a hatalmával. A gardedámoknak nem akadt dolguk. Maguk is táncra perdültek és őszintén elismerték — pedig, pedig elég áldozatos elismerés volt ez! — hogy a boszton szebb, mint az ő kedves, kiérdemesült keringőjük.

Aztán jött a tangó és ezt már a jazzos erotika termelte ki. A spanyolnép kreálta néger muzsikára. A bosztonozó világ azonban úgy leszeliditette, hogy a társaság is befogadta. A boszton hangulat közös nevezőre hozta a bosztont és a tangót. És sokkal szebb volt az a tangó, mint amit a mexicoi csapszékekben táncoltak.

És ma? Ma már a bálterem és a Dance Hall mindegy. Sőt a közönségük is majdnem egy.

Azt hiszem, mégis csak szebb volt régen fiatalnak lenni! Ugy-e, igazam van, szép ősz asszonyok?

Aki a Tisza vizét issza

vágyik annak szive viszsza. Igaz ennek a közmondásnak minden szava. Kipróbálták ezt már sokan. A- ki egyszer itt élt csak kis ideig is, nyomot hagy annak lelkében — és vágyik ide.

Sokan vágynak ide olyanok is, akiknek semmi kapcsolatuk nincsen a magyarsággal. Csak elvetödtek egyszer Magyarországba. Vannak köztük olyanok, akik csak napokra indultak ide és hetek múlva se tudtak innen elmenni.

Sok ilyen külföldivel lehet találkozni. Amerikaiakkal is. Columbus, Ohioban él egy előkelő hölgv, a Franklin highschoolnak volt igazgatónője: aki páy napra jött el 1929-ben ide és hat hétig nem tudott megválni Budapesttől. Azóta többször is járt már itt.

Azok a fiatalok, akik itt jártak, mind szorgalmasan levelezik a külföldi magyarok Világkongresszusa iroda kitűnő vezetőivel. A Világkongresszus fogadja minden évben a pályadíjnyertes fiatalokat, azok rendezik tartózkodásuk alatt a programokat: természetes

tehát, hogy a szívélyes vendéglátást azzal akarják meghálálni, hogy mikor visszamennek Amerikába levele- 1 et írogatnak.

Az összes itt járt fiatalok közül a legszorgalmasabb levélíró Varga Irénke New Yorkból, aki 1935 évi csoporttal volt itthon. Azóta őt r.z a szerencse is érte, hogy az irish svveepsteaken nagyobb összeget nyert. A nyerés okozta örömmámorban is eszébe jutott Magyarország. Pénzt küldött a Világkongresszushoz jótékonycélra, sőt karácsonykor is küldött 50 pengőt a szegény gyerekek számára.

De hogy mennyire nem tudja elfelejteni ál agyarországot, a szives vendéglátást, amiben része volt talán legjobban bizonyítja levelének tartalma, amit itt közlünk :

“Alig várom, hogy kíthas-I satu Önöket, hegy újra hálás szívvel megköszönjem a szives vendéglátást. Nem bírom elfelejteni Budapestet. Folyton eszembe van. Mentem Californiába a nyáron, de Magyarország után nincsen sok néznivaló Amerikában”.

t zt hisszük ehhez nem , kell sokat magyarázni. Akik í 1937 nyarán olyan Szerencsések lesznek, hogy a Verliovay Segély Egylet jóvoltából eljutnak szüleik óhazájába, azokat épen olyan szeretettel fogadják, mint akik eddig itt jártak. Azok épen olyan felejthetetlen élményekkel gazdagodnak, mint Varga Irénke és a többiek, akik már voltak itthon.

Akik részt vesznek a versenyben, igyekezzenek dolgozni, hogy elnyerjék az utat. Soha jobban munkát még nem fizettek meg, mint a Verhovay Segély Egylet megfizeti a tagszerzést azzal hogy a nyerteseket Magyarországba küldi át. Nem pénzt,-ami elfogy, ad a győzteseknek, hanem egy hosszú életre szóló élmény -szerzéron íjL' Ildiit i iL'O/i'ot i