Vasárnap, 1885. október - december (6. évfolyam, 1-5. szám)
1885-11-22 / 3. szám
59 felegyenesedett, szemeiben könyekkel , égre emelve, kezeit össze- téve, meghatott hangon kezdte énekelni: „Áldjad én lelkem az Urat, Hirdessed dicséretét. Az Istennek adok hálát, Valamig engem éltet; Én az Urnák éneklek Mindaddig, miglen élek“, c Á ^ A sokaság mintegy varázsütésre, lekapta kalapját, és buzgón énekelt vele. Oh ez tiszta szivbó'l származott istenitisztelet volt! — K. Atyámfiái, — szólott könyezve András — Isten áldja meg mindnyájokat, hogy megszabadítottak az iszonyú haláltól. Óvjon nagyot és kicsinyt minden szerencsétlenségtó'l, bajtól, veszedelemtől legjobb Atyánk: az Isten! És most kérem: valahogy vigyenek haza; mert éhségtől, szomjúságtól elgyötört testtel nem bírok haza menni. — Én pedig azt mondom — szólott a biró — ebből a kőből senki el ne vigyen, mert ezt eladjuk és „Nyúlás András alapítványa“ czim alatt sz. egyházunk javára gyümölcsöztetjük. — Helyesen van , kiáltotta a sokaság. Andrást rúdra ültetve, levitték az egyenesre s ott egy szekérre tették fel és kisérték haza a 141-ik zsoltár 1., 2. és 9-ik versei éneklése alatt. Andrásnak nem lett semmi baja, de bátorsága megtörött annyira, hogy nem ment többet követ vágni. A kő 300 irtot jövedelmezett az egyháznak és „Nyúlás András alapítvány“ czim alatt kezeltetett, mert ő szenvedett érte. András ez esemény után folyvást hervadt, s hervadása mutatta, hogy közel van vége. Azonban több mint egy évig vánszorgott roncsolt testtel. Egykor egy ebéd után látván öcscsének felesége, hogy álmos, mondta neki: — Feküdjék le öregbik uram, látom hogy álmos. András lefeküdt, de nem kelt fel többé, elaludt örökre. Nagyon szép temetése volt neki. Az öreg pap a testi bátorság tilalmas voltáról beszélt: 1. Thess. 5: 6. v. alapján, lerajzolván egész életét. A temetés után valaki lefaragta fejfájáról a felírást, s helyette ezt irta: „itt nyugszik a vakmerő“. MOLNÁR SÁMUEL.
