Vasárnap, 1885. október - december (6. évfolyam, 1-5. szám)
1885-11-22 / 3. szám
49 előtt egész embertömeget lehet látni, ülve a lóczán vagy a földön jókedvű beszélgetésben, vagy az útczán elmenők megszólásában s a szaladgáló gyermekek játékaiban gyönyörködve, nevetésre ingerlő élezek mondásában. Szokásban volt az Zimelyen is. Ott is kiültek a csúfolok székére nagyok és kicsinyek időtöltésből beszélgetni, nevetkérezni mind estvéiglen. Hogy a munkanapok fáradalmait pihenje, kiült a háza előtti lóczára Nyúlás Gábor és neje Pásztori Mária is, s mellettük és előttök játszottak gyermekeik. A mint elhelyezkedtek , Nyúlás igy szólott nejéhez: — K. anyósom! a szegénység, melyet szüléimről örököltem, engem legkevésbbé sem bánt; mert hiszem, hogy: „a szegény sincs elfelejtve , az Ur gondjából kiejtve“. A szegénység terheit nyugodtan hordozom. Nem irigylem a gazdagok sorsáf; mert tudom, hogy a gazdagság sok gonddal jár. Ha eledelem , ruházatom, italom van, a szegénységben nyúgodtnak, megelégedettnek érzem magamat. Idvezitőnk előtt is kedves volt a szegény, azért mondá Filep tanítványának: „kire tekintsek, hanem ha a szegényre?“ TTgy tapasztaltam, hogy mindeddig segítségül volt nékünk az Ur. Kiszolgáltatta munkánk után eledelünket, ruházatunkat, italunkat, annyira, hogy ajkainkra vehettük sz. Dávid hálaadó szavait! „áldjad én lelkem az Urat és el ne felejtkezzél semmi jóté- teményiről! “ Idáig gyermekeinkben is örömünk volt. Igaz, Isten panasz néven ne vegye — számosán vannak s megfeszített munkás szorgalmat kíván tőlünk tisztességes táplálásuk , ruházásuk , de én Isten legnagyobb áldásának tartom őket s ha rajtuk legeltetem szemeimet: felejtek minden bajt, fáradalmat. Azok a rózsás arezok, azok a beszédes szemek , azok a göndör szőke hajfürtök, a ragaszkodó szeretet, a nyájas simulékony természet „a bizalmat keltő vonzódás: meg annyi földi angyalt mutat bennük előttem. A múltkor találkoztam Barkós komával s mindjárt gyermekeink egészségi állapota felől tudakozódott s azt mondta: „három faluban sincsenek oly szép gyermekek“. Majd oda lettem örömemben. Aztán kért, hogy — mivel gyermeke nincs — adjak néki egyet örökbe, és pedig Andrást kérte. Én el szomorodtam. Könyek tolultak szemembe, és sirva, szótlanul váltam el komámtól. Az bánt engemet , hogy mint az árnyék a napot: az örömöt nyomban követi a bánat, szomorúság. A gyermekeinkről reám sugárzó öröm nem tiszta, nem állandó. Igaznak látom ezt, ha gyér-
