Vasárnap, 1885. október - december (6. évfolyam, 1-5. szám)

1885-11-22 / 3. szám

49 előtt egész embertömeget lehet látni, ülve a lóczán vagy a földön jókedvű beszélgetésben, vagy az útczán elmenők megszólásában s a szaladgáló gyermekek játékaiban gyönyörködve, nevetésre in­gerlő élezek mondásában. Szokásban volt az Zimelyen is. Ott is kiültek a csúfolok székére nagyok és kicsinyek időtöltésből beszélgetni, nevetkérezni mind estvéiglen. Hogy a munkanapok fáradalmait pihenje, kiült a háza előtti lóczára Nyúlás Gábor és neje Pásztori Mária is, s mellettük és előttök játszottak gyermekeik. A mint elhelyezkedtek , Nyúlás igy szólott nejéhez: — K. anyósom! a szegénység, melyet szüléimről örököltem, engem legkevésbbé sem bánt; mert hiszem, hogy: „a szegény sincs el­felejtve , az Ur gondjából kiejtve“. A szegénység terheit nyugod­tan hordozom. Nem irigylem a gazdagok sorsáf; mert tudom, hogy a gazdagság sok gonddal jár. Ha eledelem , ruházatom, italom van, a szegénységben nyúgodtnak, megelégedettnek érzem magamat. Idvezitőnk előtt is kedves volt a szegény, azért mondá Filep tanítványának: „kire tekintsek, hanem ha a szegényre?“ TTgy tapasztaltam, hogy mindeddig segítségül volt nékünk az Ur. Kiszolgáltatta munkánk után eledelünket, ruházatunkat, ita­lunkat, annyira, hogy ajkainkra vehettük sz. Dávid hálaadó sza­vait! „áldjad én lelkem az Urat és el ne felejtkezzél semmi jóté- teményiről! “ Idáig gyermekeinkben is örömünk volt. Igaz, Isten panasz néven ne vegye — számosán vannak s megfeszített munkás szor­galmat kíván tőlünk tisztességes táplálásuk , ruházásuk , de én Isten legnagyobb áldásának tartom őket s ha rajtuk legeltetem szemeimet: felejtek minden bajt, fáradalmat. Azok a rózsás arezok, azok a beszédes szemek , azok a göndör szőke hajfürtök, a ra­gaszkodó szeretet, a nyájas simulékony természet „a bizalmat keltő vonzódás: meg annyi földi angyalt mutat bennük előttem. A múltkor találkoztam Barkós komával s mindjárt gyerme­keink egészségi állapota felől tudakozódott s azt mondta: „három faluban sincsenek oly szép gyermekek“. Majd oda lettem örömem­ben. Aztán kért, hogy — mivel gyermeke nincs — adjak néki egyet örökbe, és pedig Andrást kérte. Én el szomorodtam. Könyek tolultak szemembe, és sirva, szótlanul váltam el komámtól. Az bánt engemet , hogy mint az árnyék a napot: az örömöt nyomban követi a bánat, szomorúság. A gyermekeinkről reám su­gárzó öröm nem tiszta, nem állandó. Igaznak látom ezt, ha gyér-

Next

/
Oldalképek
Tartalom