Vasárnap, 1885. október - december (6. évfolyam, 1-5. szám)
1885-10-18 / 1. szám
20 Istenünk mosolygott e kérelem felett, Mosolyától még a menny is fényesebb lett. S a szomorú földre leküldé az angyalt, Ki könyeket törölt, sziveket vigasztalt. Mindenütt a merre járt, a merre lépett, Nyomában öröm és hálaadás tenyészett! A szeretet hatalma. Béla beteg volt, mindene fájt. Legnagyobb fájdalma azonban az volt, hogy nem tudott dolgozni. Hisz nem kívánkozom mulatság után, — mondá magában — szívesen lemondok minden élvezetről, csak azt ne kelljen látnom, hogy haszontalan tagja legyek az emberi társadalomnak. De betegsége nem enyhült és tétlensége őt közel hozta a kétségbeeséshez. Ekkor jutottak eszébe azon tanítások, melyek a szenvedés áldásáról, — Istennek erejéről, mely a gyengékben is hatalmas, a világ legyőzéséről, a mindhalálig való hűségről szólották s melyekkel Béla maga is vigasztalt másokat. De ezen tanok most reá nézve elvesztették erejűket. Elővette a Bibliát, — de csak betűk tánczoltak zavart elméje előtt, — földre borulva imádkozott , de mindez csak a siralom völgyéhez közelebb sújtotta le őt. Ily állapotában bejelentette magát Bélánál egy idegen, ki vele beszélni óhajtana. Béla kiüzent, hogy el nem fogadhatja a jelentkezőt. Erre az idegen beküldött egy névjegyet, melynek egyik oldalán Béla egyik igen kedves, távoli barátjának neve, másik felén e szavak voltak olvashatók: A mi barátságunk emlékére fogadd el e névjegy átadóját. Ily kívánatnak nem állhatott ellent s ezért bebocsáttatta az idegent. Az idegen sorsüldözött ember volt, ki nem tudott hova lenni. Elbeszélte szenvedéseinek történetét és hangjából ki volt észlelhető , hogy szavait a kesergő szív mély érzelmei kisérték. E történettel szemben érezte Béla, hogy saját szenvedése könnyű teher, mig az idegené siralomnak hegyévé emelkedett. Részvéte as idegen iránt elfelejtette vele saját bajait. Vigasztalnia kellett az idegent a vallás örök igazságaival s ezek önnön lelkére is hatottak vissza. Önmaga előtt szégyenkezett, mikor az idegent bátorította, mert érezte, mily mélyen hanyatlott alá a vallás magaslatáról. De éppen e belátás folytán távoztak lelke elől a kétség fellegei és kitört újra a hitnek felséges napja. Minekutána Béla megvigasztalta volna az idegent, Istenbe
