Vasárnap, 1885. január - szeptember (5. évfolyam, 9-52. szám)
1885-01-04 / 9-10. szám
110 ifjút. — A leány maga igazgatta nyakkendőjét, s ment vele a tánczra. — Elmentek a szülék is. — Gyönyörködtek a mulatságban. — No nézd a kis libapásztort!— suttogták többen — a gazda leányával tánczol. — Sohasem láttam ily szép párt, és oly szép tánczot. Bizony kár érte, hogy oly szegény! Valóban szeretetre méltó ifjú. Szépsége és jósága ritkítja párját. — Boldoggá tenne az egy szegény leányt. — No hiszen , a mi halad, nem marad el. Csak úgy híztak a házi leány szülei, mikor ezeket hallották; de örült a leányuk is szivében, hogy azzal tánczolhatott, kit gyermeksége óta forrón szeretett. Tudták a szülék, hogy leányuk régóta szereti ,,a kis liba- pásztor“-t; de tudták azt is, hogy ,,a kis libapásztor“, szegénysége tudatában sokkal félénkebb, tartózkodóbb, semhogy leányuk szerelmét viszonozni merte volna; holott meg voltak arról is győződve, hogy életénél is jobban szereti leányukat: régi határozatukat maguk nyilatkoztatták tehát ki az ifjú előtt: — Édes fiam! — szólott az apa —jól tudod, hogy az én leányom elérte azt az időt, melyben egy szerető férjet óhajt szivéhez ölelni; de mind ő, mind mi szülék meg vagyunk arról győződve, hogy nálad méltóbb férjet nem ölelhet szerető szivéhez. — Mi tégedet — vehetted észre — mindig szerettünk; mert ismertük jó szivedet, szeplőtlen jellemedet, erkölcs-vallásos önvi- seletedet: azért mindig magunkénak tartottunk, magunknak neveltünk ; legyen tehát úgy, hogy csak a halál válasszon el egymástól. — Leányomat neked neveltem, neked adom holtiglani feleségül : ne tartóztasson vissza szegénységed érzete a minket boldogító szó kimondásától: „én is azt óhajtom“. — „Legyen meg Isten sz. akaratja“. Ezen nem reménylett nyilatkozat annyira meghatotta „a kis libapásztor“ szivét, hogy keserves sirásra fakadt, s a zokogástól szólni nem tudván: a szülékhez lépett, s azoknak kezei csókolása közben könyeivel áztatta; de azok az öröm, a boldogság érzetének könyei voltak. — Zokogó sírásában azt vette észre, hogy a szeretett leány sirva csókolgatta rózsás arczait, s átölelve ezen szavak törtek elő ajkain: „Boldogságomnak nincsen híjjá: Ez az én szerelmem díjjá“. A szülékhez pedig igy szólott: — K. szüleim! nem hittem, hogy valaha ily boldog, ily jó és gazdag család tagjává legyek, — Én ebben Isten kezét látom ,
