Vasárnap, 1885. január - szeptember (5. évfolyam, 9-52. szám)
1885-01-04 / 9-10. szám
104 világra szóló történet ez; de tanulságos. És pedig azért mondom el; mert meg vagyok győzó'dve, hogy a melyek régen elmondattak , vagy megirattak, a mi tanúságunkra mondattak el s Írattak meg. — Messze innen kelet felé, egy nagy folyóvíz partján, volt hajdan egy falu, — Körtésnek hivták. — Abban a faluban lakott egy szegény ember feleségével, és két gyermekével. — Az az ember szegénysége mellett is boldog s megelégedett volt; mert mind ő, mind a felesége, mint Zakariás, példás kegyességíí, istenfélő, egymást értő, szorgalmas, takarékos volt, s kevés földje és két lovacskája segitségével minden szükségeit annyira fedezte, hogy sohasem érzett nyomasztó Ínséget, nyomorúságot. Az egyik gyermek már jókora, a másik kicsiny volt; mert sok idő múlva született a másik után. — Szüleik Isten áldásának tartották, s nagyon szerették gyermekeiket; de különösen a kisebbet úgy szerették mint Jákob az ő Józsefét. — No de hát: úgy szokott az lenni, minden háznál, hogy a legkisebbet szeretik legjobban; mert az tehetetlenségével, s ragaszkodó bizalmával mindig lángolásban tartja a családtagok szivérzelmeit. Azonban a sors megirigyelte a szegény ember boldogságát. Alig volt bárom éves a kisebb gyermek, mikor az anya leesett a padlásról, s agyonütötte magát. — Oda volt a jó hűséges feleség , a szerető, gondos nevelő anya. — A házi boldogságot, gyász, bánat váltotta fel. — A férjnek szájába illettek a siránkozó Jeré- miás szavai: „tekintsétek meg, és lássátok meg, ha vagyon-e olyan bánat, mint az én bánatom, mely én rajtam esék: mert keserűséggel illetett engemet az Ur“. — A gyermekek elmondhatták: „árvák vagyunk anya nélkül“. Azonban mig az apa s a nagyobb fiú sirt, jajgatott: a kis gyermek , nem érezvén a veszteség fájdalmát: játszott a társaival. — Mikor az udvaron anyja felett énekelték: „csak buborék a mi életünk“, egy asszony ölében ő is dalolt. — Még az sem indította meg kis szivét, hogy anyját sirba tették, behantolták. —Mikor az asszony, a ki karján tartotta, sírva mondta neki: no kedvesem! már nincsen anyád, igy felelt: aluszik; majd felkél. Akkor tudta meg, hogy nincsen anyja, mikor este ágyba tették, hogy aludjék, s anyja — mint szokott — nem feküdt melléje. — Édes apám! kiáltott fel keserves sirásra fakadva: bivja haza édes anyámat a gödörből! Az apa nem felelt; nem tudott szólni a sirástól.
