Vasárnap, 1885. január - szeptember (5. évfolyam, 9-52. szám)
1885-01-04 / 9-10. szám
105 — Jaj! jaj ! hová leszek? sirt, sirt hosszasan, keservesen , mígnem szemeit befogta az álom keze. — Azután is sokat siratta édes anyját oly szivreható hangon, hogy a ki meghallotta, együttsirt vele. — Szegény kis gyermek — szólalt fel István — beh nagyon sajnálom! — Hiszen nem volt már édes anyja, hogy gondját viselje, hogy kimossa ruhácskáját, hogy süssön neki kenyeret, s fó'zzön levest! Szegény kis árva gyermek! És sírásra fakadt; de sirattuk mindnyájan a nyomorultat; mert átgondoltuk keserves helyzetét. — Édes fiaim! bizony szánandó kis gyermek volt az. — Kérjétek a jó Istent, hogy tartsa meg szüléiteket eró'ben, egészségben , életben; mert lássátok, nincs annál nagyobb szerencsétlenség , mint mikor a kis gyermek elveszti az őt szerető', tápláló, nevelő' édes anyj át, és árva lesz; mert az árván az ág is kap, az árva kenyere keserű. — Imádkozzatok Istennek, hogy mentsen meg az árvaság kenyerétó'l. — Addig vagytok boldogok, mig szüléitek élnek, s eledeletekről, ruházatotokról gondot viselnek. — Az anyának keble legjobb, legmelegebb a gyermeknek. Egy ideig küzdött a szegény ember a ház s gyermekek gondviselésével; de a férfi önmagának sem tudja gondját viselni, annyival inkább a gyermekek kicsinyes dolgait nem képes rendezni. — Nem termett ő arra. — A gazdaság pedig ha kicsiny volt is: munkát kívánt. — A mezei munka pedig kényszeritette, nagyobb gyermekével együtt, elhagyni házát. — Ilyenkor aztán a kis gyermek, s mindene a mije volt: veszni maradt. — Belátta tehát, hogy: „nem jó az embernek egyedül lenni“. — Feleség után nézett, s azt fel is találta egy szomszéd falubeli gyermektelen özvegy asszonyban. Azonban csakhamar meggyőződött, hogy az új feleség nagyon elütött, emberbecsülő, szelíd , alázatos , istenfélő boldogult feleségétől ; mert daczos, perlekedő, viszálkodó természetű volt. Tapasztalta azt is, hogy gyermekeinek nem szerető anyára, hanem rideg, azokat bántalmazó mostohára talált. — 0 ugyan szelídségre formált természeténél fogva, tűrt, hallgatott; de azért nem volt békesség, csendesség a házban; mert a felesége beleveszett a földből kiálló kőbe is, és zajgott, dühöngött. — Szegény ember akkor érezte magát megkönnyülve, ha házán kívül volt. Azon naptól fogva, melyen a szegény ember új felesége elé vezette kis gyermekét, s igy szólott: nézd édes kis fiam! haza hívtam édes anyádat a gödörből, ime itt van, s a kis gyermek végig nézett rajta, és keserves sírásra fakadván ezt mondta: „ez
