Vasárnap, 1885. január - szeptember (5. évfolyam, 9-52. szám)
1885-02-01 / 13-14. szám
164 Nem késő még, bogy bűneid bocsánatát vedd el; egészitém ki beszédét. Igen, hogy lelkemet megtartsam, hogy az is el ne vesszen! Van talán még számomra is üdv?! Ha vétek terheli lelkedet, azt szived szerint megbánd, ha igaz bűnbánatból mondtad imént is az imákat: még nem késő tőle bocsánatot nyerned. Isten, ha utolsó órában tér is hozzá gyermeke: irgalmába, kegyelmébe fogadja. Magam is úgy tanultam, de mennyire jól esik ezeket öntől —mint azúrnak szolgájától is hallanom! Ha már testem veszve van, legalább lelkem ne legyen az örök kárhozaté. Nem emlékszem — ez ő fővigaszom , — hogy valaha akarva embertársamnak ártottam; magamat nem szerettem legjobban, meg aztán— de fáj kimondanom! az én jó szüléimét búsitottam. Hogy hogy van veszve teste? hiszen e betegségből még felgyógyul — mondám biztatólag. — Bár úgy volna! de annak már vége. De hogy! az Ur csodát tehet, a sir széléről is visszahozza a nyomorultat. Engem már ő sem gyógyit meg. „Már késő“ — igy szólt az imént távozott orvos úr, életemnek napjai, sőt órái is meg vannak számlálva. Minek is élnék tovább? mintha mondta volna. Hisz úgy is csak a rósz emberek számát szaporitanám. Hej pedig csak még egyszer tudnám elhagyni a vétkemet szüntelen emlékemben tartó nyoszoját. De mit is beszélek? elhagyom nem soká. Ugy-e bár — kérdém sajnálkozólag, — ha még egyszer erejét, egészségét visszanyerné, ügy, úgy, ha még egyszer felgyógyulnék, de tudnám hogy kellene élni, de más úton járnék! Istenem! ha szegény jó szüleim tudnák , meghasadna szivök bánatukban utánam. Mennyiszer intettek, óvtak a rósz pajtások társaságától. De hiába! akár falra hányták volna a borsót. Hallgattam inkább a romlásomat okozó szóra, mint a boldogságomat óhajtó jó tanácsra; örvénybe sodortak, mikor már láttam a hajt, nem tudtam ellene állani, vitt, ragadt az ár magával, most ennek köszönöm gyászos sorsomat, a könnyelműség oka, hogy idáig jutottam. Csak még egyszer csókolhatnám azokat az áldott kezeket! Csak még egyszer kérhetném a szülei bocsánatot! De hát szülei nem tudják szomorú helyzetét? Miért nem értesítették? — kérdém tőle. Nem! semmit nem tudnak, azt hiszik nekem semmi bajom, az alispán úr fia testi s lelki barátom, addig kérte kedves atyját, mig megengedte, hogy ide bevettek; azt gondoltam meggyógyulok s kedves szüleim meg se tudják mily beteg voltam.
