Vasárnap, 1885. január - szeptember (5. évfolyam, 9-52. szám)

1885-06-07 / 31-32. szám

380

szemben a „Nyúlfás“ tanyával. A korcsmát, a tanyát, a hozzá tartozó jókora darab tagfölddel, Porczellán használja. 0 gazdálkodik , ó' szántat, ő vettett, ő ad, ő vesz, őt nevezik árendás úrnak ott. A feles emberek meg tekintetes urazzák; sőt egy-két alázatosabb bérese a „nagyságos“ czimet sem sajnálja már tó'le. Porczellán nem haragszik érte, de már az sehogy sincs ínyére, hogy Matyi, —ki napról-napra hülyébb, ostobább lesz, — most is csak úgy szólitgatja, hogy: „hallja az úr!“ Pedig mennyit példálózik eló'tte azokról a becsületes felesekró'l, s a derék béresekről , kik bezzeg tudják ám, bogy mi a tisztesség! Sokszor megvillan a bosszankodó gazda fejében a gondolat, hogy túl ad eszelős szolgáján, de aztán mégis csak meggondolja magát. Talán az a jelenet jut eszébe, midőn a vázul maradt szerencsétlen Matyi apja temetése után elébe állott, s keserű daczczal szólitá meg: „most aztán tartson el. Nem kívánom ingyen, dolgozom érte, a hogy kitellik tőlem, de ne űzzön el, mert jajj lesz abból mindkettőnknek. Apai, anyai jussom az úr zsebébe vándorolt . . . abból akarok én is élni . . . .; aztán meg nem való vagyok én már tisztességes műhelybe , legfejebb ha foldozgató szabó lenne belőlem; hiszen reszket a tű is újjaim közt, ha csak egy pohár pálinkát iszom is ... . Pedig innom kell . .., ha keveset is, mert ha nem iszom, belehalok“.

Matyi napról napra kelletlenebb teher lett a Porczellán nyakán, s midőn ez egy ízben a vendégek által ott hagyott maradék borok iszogálásán kapta a boldogtalant, fölhasználta a kínálkozó jó alkalmat, s elűzte magától.

Ki tudja hova ment, mi lett belőle? Talán az a koldús az, ki ott az útszélen ül s reszkető karjait nyújtja az alamizsnafillérek után ? Matyi eltűnt, s Porczellán nem törődött vele, hogy hova, merre? Örült, hogy megszabadult tőle.

Öröme csak egy nyarat élt át.

„Sík a puszta, se halma, se erdeje“. De nincs ám! Hacsak a tanya körül emelkedő búzaasztagokat, — melyeknek tövében holmi kis falusi templom megülhetne, — halmoknak nézni, s a tanya egy-két lombos fáját erdőnek nevezni nem akarjuk. Be sok szép fehér czipót s rengeteg füzér pereczet kisütne abból a két asztagból a debreczeoi asszony! Tíiszköl a gép az egyik tövében; a cséplő kerregő dobja mintegy magas megvetéssel hurrogatja le az ilyen alant járó gondolatokat. Abból a búzából ugyan nem eszik magyar ember sem fehér lágy czipót, sem öntött pereczet,