Vasárnap, 1881. október - 1882. szeptember (3. évfolyam, 1-50. szám)
1882-07-02 / 39-40. szám
zett népet; ezt hallva, ilyen forma benyomást tesz reám: a te érzéked és életedhez képest te sem vagy külömb, csakhogy neked több vagyonod vagy több szerencséd van, vagy hogy nem vagy pazarló, annak egyedül a fösvénység az oka, mely visszatart a fecsérléstől. Általában, bármely szerencsétlen ember életének vizsgálásánál, kérdezzük magunktól: Ha én ifjúságomban oly fél.szegül neveltettem volna, oly kevés gondot fordítottak volna rám s oly sokféle kísérteteknek lettem volna kitéve, vájjon megállhattam volna-e én is ? Nem Isten különös kegyel- me-é az, mely engem hordozott és védelmezett? És sokan, hogy a szegények iránti közönyüket szépítsék, azt hozzák fel ürügyül : ennél úgy is veszve van mind az, a mit érte teszünk hiába teszünk vele jót, nem segítőink rajta. Kz valószínű ugyan, de nem bizonyos, sőt van példa rá, hogy a legmegrögzöttebb gonoszok s a legsötétebb kedélyek is megjavultak, felvilágosultak a keresztyéni szeretet által. Természetes, ha a börtönbüntetést kiállott gonosztévő, vagy az erkölcstelenség utján tévedező nő, mindenütt zárt ajtókat talál, ha mindenütt visszautasítják, ha mindenki gyanús szemmel nézi, természetes, hogy egészen tönkre megy. De ezzel nem azt akarom mondani, hog}7 nem vesszük rósz néven a szegényektől, ha az irigységnek, tunyaságnak és könnyelműségnek engedik át magukat. Nem, bármennyire bánt is titeket szegények embertársaitok büszkesége és hideg magaviseleté; azok igazságtalansága fölötti panaszaitoknak el kell némulni, a sorsotok elleni felháborodásnak le kell csendesülni, ha vissza pillantatok lefolyt életetekre és ha megvizsgáljátok bűnös sziveteket. Nem egy' panaszt hallunk, rokon, szomszéd, hitsorsos ellen, csalás vagy lopás miatt; s azon keserves lemondással végzik el a panaszt, hogy nem csoda igy, ha az embernek elmegy a kedve és elfogy az ereje a kitartásban s nem törődik házi ügyeinek rendezésével s emelésével, ha úgy sincs biztosítva mások rosszasága ellen ! De ha igazságtalanságot követtek is el rajtad ; nem kell-e azért megbocsátani ? 1 Iát az emberektől származott bántalmazásokban nem vagy'-e hajlandó azon Isten büntetését felismerni, a kit te oly sokszor és sokfélekép megbántottál, elfeledtél és elhagytál, és a ki most a te életedbe és szivedbe belenyúl, nem kárhozatodra, hanem üdvösségedre ? A ki ezt felismeri, az önmagába tér, az nemcsak másnak megbocsát, de érzi szükségét annak, hogy ö is megbocsátást nyerjen, az ilyen az Isten — 467 —
