Vasárnap, 1880. október - 1881. március (1. évfolyam, 2-26. szám)

1880-10-24 / 3. szám

hitetlen is óhajt „nyugodtan“ meghalni, de ez csak keresztyén országban lehetséges. Mert a legtöbb pogány népnél, épen a betegeknek és haldoklóknak nem hagynak békét. Olyankor ott teremnek papok, varázslók, sirató asszonyok, ördögűzők, és ezek nemcsak, hogy pogányul lármáznak, hanem kínozzák a szerencsétlen beteget, mindenféle haszontalan orvosságokkal, szertartásokkal, beszélgetésekkel és sokszor épenséggel kegyetlen bánásmóddal.

Lássuk ezeknek példáját a Zulukafferelenéi, kiket nem rég az angolok győztek le, és kiknél az ifjú Napoleon Lajos esett el. Ezeknek életök áll asszonyokkal élés, sörözés, kenderpipázás, henyélés, hadakozás és baromőrzésből. Ha ezek" bői kifogynak: akkor vége az életnek is. Az Isten és remény' ség nélkül való élet ott tűnik fel egész ridegségében. Ha valaki megbetegedett, azonnal küldend a „szaglászhoz“ vagy varázsló doktorhoz, hogy kutassa ki a betegség okát. Az ok pedig lehet háromféle.

A varázsló kijelenti, hogy a betegség, vagy a megholt lelkektől van, s ekkor ezeknek áldozatot kell hozni; ha azután mégis meghalna a beteg, azt mondják, a lelkek hívogatták eh boszorkány általi megrontás a betegség oka, és ilyen esetben „ki kell szaglálni“ a boszorkányt, vagy a vétkes varázslót, hogy halállal büntettessék. Vagy pedig végre, közönségesnek mondják a betegséget, s olyankor hívnak tulajdonképi orvost, ki füvekből, gyökerekből, kígyók belső részeiből, maga készít orvosságot. De ezen gyógymód is varázslással jár. Azonban rettentő nagyok az adagok, melyeket a betegnek be kell nyelnie, sokszor vékaszámra kell az orvosságot fogyasztania, s gyakran már csak ez is elegendő, hogy életének véget vessen. De az orvosok nem mindenkor vigyázatlanok, mivelhogy nekik csak felgyógyulás esetében jár dij, hirtelen halál esetében pedig maguk is életökkel lakolhatnak.

Ha azután semmit sem használt az orvosság, akkor bús reménytelenségben ül a beteg hallgatagon, vagy a meddig lehet, bőbeszédűség által igyekszik fejéből kiverni a halálnak gondolatát. Ha azonban látja, hogy meg kell halnia, akkor szivszaggató jajgatásban tör ki, mialatt a hozzátartozói egy szóval sem vigasztalják. „Beteg vagyok, nagyon beteg, hova legyek ?“ és „Az én „ihlozi“-m (Istenségem) elhagyott engemet, eltaszitott magától; hová menjek?“ — Ilyen folytonos jajgatásra nincs biztató szó, csak zokogás sirás a család részéről. És ha azután