Vasárnap, 1880. október - 1881. március (1. évfolyam, 2-26. szám)

1881-01-16 / 15. szám

Mig a szomorú feliratnál merengve állottam: több utas is érkezett, egy hegyi kalauz vezetése mellett, s ez beszédes ember leven, azonnal részletesen előadta a szerencsétlen ifjú történetét. Elmondá, hogy egyik barátja volt amaz ifjú vezetője a kiránduláson. Az ifjú derült kedélylyel haladt, folyvást gyönyörködve a szebbnél-szebb kilátáson, mi egy-egy kanyarulatnál tárult fel előtte. Érdekelte minden; hegy, völgy, lég, virág- Épp azon a mélységre hajló sziklán, melybe a márványtábla illesztve van, egy alpesi rózsabokor diszlett, miből az ifjú min- den_ áron szakítani akart. A vezető hiába figyelmeztette, a szándék veszélyes voltára, az ifjú nem hallgatott reá. E virágot bírnom kell, úgymond, hegyi utam emlékéül fogom azt eltenni,

s megőrizni. Lásd már itt van, elértem, leszakítottam’

..........de

ab

ban a pillanatban elvesztette az egyensúlyt, s a szédületes,' sötét mélységbe hullott, s bús szülei, mikor eljöttek, csak a helyet láthatták meg, hol nagyreményű gyermeköket ily szomorú sors érte, s csak az emléktábla által adhatták jelét gyermekük Jránti kegyeletüknek, és saját mély fájdalmuknak.

Egy életet egy virágért!

Elgondolám: mily sokszor képes az ember mindent, életét is koczkára tenni, sőt feláldozni egy virágért.

Mert mi egyéb a világ sok múló java és öröme, herva- tag virágnál, mely reggel diszlik, s estére megszárad ? mely után szivszakadva törekszik, erőlködik, kapaszkodik, az emberek legnagyobb része, s ha elérte is, legfeljebb gyönge, hamar múló virágot talált. És mennyi van, ki el sem éri, le sem szakítja soha e virágokat, hanem áldozatává lesz, mohó vágyainak; veszélylyel daczoló merészségének! Mit ér vele ha birtokába vette is, ha életét adta oda érte ?

Bizony nem csak az Alpok hótakart tetőin, hanem egyé-’ bütt is nyílnak oly virágok, melyek szédületes, vészteljes helyek közelében tenyésznek. Ezeknek több faja van. Ott egy sárga virág, melynek neve: arany; ama büszkén pompázó, kábító illatú virágot, úgy hívják, hogy: dicsőség; ama sötétzöldnek a névé: irigység; másik, az a harmat gyenge- ségü, érintésre is szétfoszló : a boldogság, s mindenütt mennyi sok pipacsszinü virág, melyeknek neve: öröm.

És az ember ezek után kapaszkodik elfelejtkezve az „egy szükségeséről, el ama nagy igazságról, hogy: mit használna az embernek, ha az egész világot megnyerné is, ha lelkében, — valódi életében — kárt, pusztulást szenved miatta ?